Csütörtökönként a lányok táncórára járnak. Ez az egyedüli iskolán kívüli fix programjuk. A suliban ugyan sok after school club van, de Ada annyira fáradt már 3 után, hogy szerintem jobb, ha itthon pihen, vagy kinn szaladgál (Lencsinek meg tulajdonképpen nincs is lehetősége napi 3 órán kívül többet benn tölteni). Tavaly Ada egész tanévben járt művészi tornára, heti kétszer, ezt mindenképp akartuk folytatni, muszáj megerősíteni a hátát na meg az odafelé-nyafogás után mindig élvezte is.
A táncórával kapcsolatban az egyik legfontosabb tudnivaló, hogy Thatchamben, a szomszéd városban van. Vagyis autós program, tehát vezetnem kell, ha azt akarom, hogy járjanak. Az elején reggel már gyomorgörccsel ébredtem, de most már simán veszem az első kétszáz méter öt körforgalmát és az aszfaltra tévedő joviális angol teheneket. A tehenekkel kapcsolatban megtanultuk, hogy nagyok és hogy nem félnek az autóktól. Ja, ez az egzotikum azért van, egy kanyargós hátsó úton megyünk, ahol ha valaki mögém ragad, akkor Thatchemig élvezheti a hátsó lámpáinkat, mert előzésre nincs mód. Tudnék még mesélni erről a 14 perces útról, de valószínűleg érdekesebb lenne visszakanyarodni a tánchoz.
Sztep, balett, gimnasztika: így épül fel a hatvan perces foglalkozás. Lencsi a kicsikhez jár, tanulnak csattogni, forogni, bukfencezni. Ada a hatévesekhez, ők már bonyolultabb koreográfiákat, cigánykerekezést (még nem tud!) és nehezebb szteplépéseket vesznek.
Lencsi szerint a tánc csodálatos, a dressz gyönyörű, a kopogós sztepcipő pedig maga a menyország lábra húzható megtestesülése. Imádja az egészet. Ada inkább olvasna, de miután bement, már boldogan rohangál a kis társaival. (Akikkel megérteti magát! Nevetgélnek! Éljen!) Én kinn várok és az éppen szabad gyereket igyekszem szórakoztatni, amíg a másik táncikál. Ada általában kedvesen közli, hogy inkább olvasna, ha lehet -- akkor beszélgetek a többi anyukával, főleg Rhonával --, Lencsit pedig különböző gyümölcskombinációkkal, keksszel és annapetivel* szoktam szórakoztatni.
Katherine a távolságtartó, de nagyon kedves tánctanár minden évben nagy közös show-t koreografál, ahol az összes csoportja fellép. Tegnap és ma volt a két fellépés, Lencsi egy számmal, Ada hárommal szerepelt. Szombaton öltöztető voltam és délelőtt főpróbát is tartottak, úgyhogy 4-re, amikor kivonszoltuk magunkat az iskolából, úgy éreztem magam, mint aki egész nap követ tört. Nem, nem tudom megmagyarázni, mi volt ilyen nehéz, de a gyerekek is nagyon elfáradtak. Viszont megérte! Szerintem mindketten nagyon élvezték és helyesek voltak, Ada a három különböző jelmezben, Lencsi a csillogós szoknyában. Lencsiről az is kiderült, hog a színpadra termett: egyfolytában mosolyog és láthatóan otthon érzi magát a figyelem középpontjában, egy csöppet sem bizonytalanította el a színházteremnyi nézősereg és a reflektorok. Szerintem egyként sóhajtott fel a közönség, amikor kitáncikált pukkedlizni, de lehet, hogy csak elfogult vagyok. Adát már láttuk tavaly ehhez hasonló nagy fellépésen, szerintem ő sem izgult különösebben, bár sokat keresett a szemével és többször is boldogan integetett nekünk. Ma végre én is láthattam őket, mert nem kellett segítenem, így sikerült a szokásos meghatódós-anyukás nézőszerepet hoznom. Az iskolai gyűléseken is meg szoktam hatódni, borzasztó, edzenem kéne magam valahogy...
*Az annapetit néha szeretném apró darabokra tépni, majd felgyújtani, de nem teszem, mert hogy venné ki magát.
