Mióta gyerekeink vannak, elég jól strukturáltak a napjaink. Mert a gyerekeknek kell a napirend. Ha visszagondolok egy-egy már magunk mögött hagyott időszakra, sokszor beugrik az is, hogy milyen ritmusban futottak a napok. Hogy amikor Ada csecsemő volt, sokszor olvastam ebédidőben a rekkenő, üres, árnyas játszótéren. Hogy később hétfőn és csütörtökön szaladtam haza az egyetemről átvenni őket az apjuktól/nagyitól/bébiszittertől. Hogy amikor Ada kiscsoportos volt, Lencsi minden áldott nap elaludt az ovi felé negyed 1-kor, de sosem ébredt fel, amikor otthon lehámoztam róla a nagykabátot és áttettem a kiságyba. Hogy tavaly szerdánként és péntekenként mindig szaporán kellett szednünk a lábunkat, hogy elérjük a villamost a művészi tornára igyekezve.
Lassan hazaköltözünk, így rögzítem, milyenek is voltak a banális és csodálatos hétköznapok itt, Newburyben.
A mi gyerekeink korán kelnek. Nagyon korán. Midnig Léna az első, aki megjelenik, rossz esetben 6-kor, jobb esetben fél7-kor, egészen különleges esetben pedig 7 körül. Pár hónapja még bebújt közénk és ott kezdte részletezni az igényeit és vágyait, mostanában az ágy mellé plántálja magát és közli:
- NEM TUDOM, HOGY MIT CSINÁLJAK. CSINÁLHATOK VALAMIT? ÉHES VAGYOK. NÉZHETEK MESÉT? NEM TUDOM, HOGY MIT CSINÁLJAK. ELMEGYEK PISILNI.
Ada pár perccel később szokott felbukkanni az ágyunk mellett.
- Olvashatok?
Amikor lekecmergünk az alsó szintre, a gyerekek nézhetnek mesét. A korábbi évekhez képest itt több tévét néztek mindketten, mégpedig reggel, iskola előtt. Kezdetben szerettük volna, ha "jól" indul a napjuk és azt is, ha minél több angol szót hallanak. Az elején azért elég nagy stresszt jelentett mindenkinek, hogy egy kukkot sem értettek a közösségben, ahova nap mint nap jártak, aztán pedig "így maradtunk". Nem bánom, mert sokat tanultak a tévéből -- a ceebeebiest nézik -- plusz otthon tévéadás híjján ennek a szokásnak úgyis véget fogunk vetni.
Reggeli, egyenruha, fésülködés, fogmosás, mosakodás, hol a fekete cipőm, hol a kardigánom, esik-e az eső, itt az ebéded/reggelid, menjetek, késő van, ne felejtsd a tornacuccod, beírom még az olvasónaplóba a tegnapit.
Általában az apjukkal mennek suliba, de időnként én is velük tartok. Délelőtt én olvasok/írok/tanulok/takarítok/főzök/vásárolok. Lénának 11.50-kor ér véget az ovi, biciklivel szoktam érte menni. (Vasárnap a szállítól elvitték a biciklimet, egészen meztelen érzés.) Hazafelé Lencsi mindig kifaggat, hogy mi lesz az ebéd és a választól függően lesz mérges/elégedett az út hátralevő részén. Szegénykém mindig nagyon éhes már délben, így az is fontos információ számára, hogy ki kell-e még főzni a rizst és meg kell-e melegíteni a húst, vagy minden készen várja. Az ebéd felvezetése tehát nem mindig konfliktusmentes, de aztán csak eljutunk a csendes pihenőig és midenkinek van ideje összeszedni magát a délután feladatira. Adáért 3 előtt kell elindulni és sajnos sokszor fel kellett vernem az alvó Lénát, mert már kezdtünk kifutni az időből. Ez kezd megváltozni, de csak azért, mert mostanában nem alszik a kis drága.
A nap következő nagy egysége Ada délutánja. A hazafelé-sétán igyekszem óvatosan minél több infót kiszedni belőle az iskolanapjáról, több-kevesebb sikerrel. Két kis játszótér is utunkba szokott akadni és általában kis iskolatársakkal is lehet beszélgetni. (Hogy ezek az angol gyerekek milyen udvariasak! (Még egymásnak is annyira helyesen köszöngetnek mindig, hi, Ada, bye, Ada, ki nem hagynának egy lehetőséget sem.) Amikor hazaérünk, Aduska már elég fáradt, így délutánra általában semmi különöset nem szoktunk szervezni. Elsőszülöttünk nagyon szeret itthon lenni és meg is érdemli a pihenést, mert keményen dolgozik a suliban. Tavaly ősszel és télen különösen éreztem, hogy kimeríti az angol környezet, most már persze sokkal jobb a helyzet. Na és most itt van a kert, többet lehet játszózni és úgy általában véve vidámabb az élet nyáron. Ada persze minden délután olvas is, de Lencsivel is sokat játszanak együtt, rajzolnak, királylányoznak, beöltöznek, locsolnak, szaladgálnak, titkokat mesélnek, reading eggsszel játszanak. Csütörtökönként kocsival megyünk délután a suliba, mert aznap van a táncóra Thatchemben, 4-től Lénának, 5-től Adának. A táncnak nagyon hálás vagyok, nem csak azért, mert a lányok szeretik és ügyesek is, hanem mert rászorított a vezetésre és mert itt ismertem meg Rhonát, az itteni kevés "barátom" egyikét.
Szó általában fél6-ig dolgozik (ő is biciklivel jár), az esti program pedig a szokásos játszás, vacsora, fürdés, rendrakás.
Nagyon egymásra voltunk utalva az elmúlt évben minden szempontból és szerintem sokat "növekedtünk" és tanultunk. Mindannyian külön-külön és együtt is mint család. Nagyon jó volt.
