Ők

Lilypie Birthday tickers Lilypie Kids Birthday tickers Lilypie Second Birthday tickers

InstaSzeder

Cicamáj, kutyamáj, kezdődik az óvodáj

2010.09.28. 22:31 - ash

Bori verse.

Az óvoda már négy egész hete megy, de csak msot szántam rá magam, hogy írjak róla, ugyanis az elején azt gondoltam, hogy ebben a lekiállapotban inkább nem írok semmit, aztán meg a nyakamba szakadt az évkezdés, a szemináriumtartás és a konferencia.

Megjegyzés: valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel ilyen részletesen ez az egész, de sebaj: ezt most főleg magamnak írom, mert emlékezni akarok rá és _tudom_, hogy mindent elfelejtek.

De már itt vagyok. Az úgy kezdődött, hogy szeptember elsején elsétáltunk az óvodába Adával. Lencse otthon volt, mert Ani nagymama fel tudott jönni egy egész hétre, hogy Adával zökkenőmentesen élvezhessük a beszokós napokat (aminek következtében rengeteg mindent el tudtam intézni, ezúton is köszönöm, bár tudom, nem azért tette, hogy én megköszönjem, hanem stb. stb. stb. :). Első nap a 18 kicsiből kábé 8-10 az anyukájával jött, 3-4 szülő nélkül (ezek közül egy rettenetesen üvöltött végig, a többiek pedig jól elvoltak). Adusnak tetszett az ovi, nem matricáskodott rajtam, de azért sokat játszottunk együtt is. Reggelinél és ebédnél (ő kérte, hogy maradjunk ebédig) mi a partvonalról figyeltük a kicsiket -- és rendben is ment minden. Egyszer-kétszer ki is mentem telefonálni a délelőtt folyamán, semmi kiakadás. Másnap már fél 10 körül elhagytam a terepet (bevásárolni) és ebéd előtt jöttem vissza, 11-fél12 körül. A következő kép fogadott (kilopóztam az udvarra, hogy természetes közegükben figyeljem meg a kölyköket, egy bokor mögül) (vö. David Attenborough), tehát a következő kép fogadott: a gyerekem sehol, az udvar tele visongó ovisokkal. Mivel elég hamar rájöttem, hogy a többi macicsoportos sincsen sehol, nem csak az én Adám tűnt el, természetességet tettetve kisétáltam a bokor mögül és átvágtam az udvaron (na jó: a falhoz simulva ellopóztam a sövénnyel diszkréten elkerített hátsóudvarhoz), ahol egy alkalmas ágat magam elé húzva felmértem a terepet. Megtaláltam Adát, elveszetten álldogált a szaladgáló-álldogáló-sírdogáló-játszikáló kiscsoportosok közül, úgy tűnt, hogy épp mondani akar valamit, de senki nem figyel rá, azt pedig határozottan láttam, hogy mindjárt elsírja magát és hogy életében ilyen magányos még nem volt, erre a képre valószínűleg még nagyon sokáig emlékezni fogok, pedig nem akarok, de tudom, mégis így lesz. Kicsaptam az ágat és szóltam neki, hogy ott vagyok. Szaladt, ölelt, sírt. Aztán bementünk, ebéd. Pénteken már ebéd után mentem érte, de alig akart enni (mert előtte odaértem és persze meglátott és persze odajött), nagy sírás, nem akar bemenni, nem tud enni a sírástól, én aggódom, hazamegyünk. Hétfőn aztán igazi hétfő reggel volt: úgy kellett lefejteni rólam, sírva jöttem ki (vö. A lányom nélkül soha), aztán az ajtó előtt hallgattam, amint még percekig sírt (borzasztó volt, de éreztem, hogy ha most bemegyek érte, soha többet nem fogja a lábát betenni egy óvodába sem). Aztán elhallgatott, én felszárítottam a könnyeimet és hazamentem.

Hogy javult-e a helyzet azóta? Azt majd a következő bejegyzésben!

Jó éjt mindenkinek!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szederinda.blog.hu/api/trackback/id/tr682330890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.