Péntek este megérkezett Zsófi, Domi és Vince Leedsből. A gyerekek borzasztóan örültek a vendégeknek, a felnőttek nemkülönben!
Szombat reggel elindultunk egy kis kirándulásra. Aveburybe mentünk, egy tőlünk 50 percnyire fekvő kis faluba, amely Stonehenge-jellegű szakrális kőkörrel büszkélkedhet (mármint ha egyszer sem tévedünk el, akkor 50 perc – és mi az egyenes úton úgy igazán egyszer sem tévedtünk el, ha nem számítjuk azt az egyetlen elrontott körforgalmat Marlborough-ban!).
A külön a kőgyűrű látogatóinak fenntartott parkolóban álltunk meg, a parkoló felügyelője kedvesen üdvözölt minket, mert a kocsi szélvédőjén látta, hogy National Trust tagságunk van (egy évre váltottuk és a National Trust birtokában lévő vagy kezelése alatt álló múzeumok, kastélyok, parkok, kertek, érdekességek ingyen látogathatók vele). Elmondta, hogy merre induljunk, kaptunk térképet és felvilágosítást arról, hogy a faluban érdemes megnézni a nemrég helyrehozott kúriában található kiállítást (Mikorérünkoda, kérekinni.) A kőgyűrűt, illetve amit Aveburyben láttunk, angolul és régészül úgy hívják, hogy henge: vagyis a neolit korban épített, ovális, árokkal és töltéssel körülvett emlékmű. A köveket nagyjából Kr. e. 3500 körül helyezhették el itt és így, de a pontos funkció nem tisztázott, az biztos, hogy valamiféle vallásos célra használták a helyet. Ada és Lencsi szerint a henge modernkori funkciója pesze egyértelmű volt: fel kellett mászni a töltésre és ott kellett ugrálni és nekifeszülni a szélnek és csodálni a távolban legelésző bárányokat. (A töltésről lerohanás, az óriás sziklákon csodálkozás és távcsövön való hisztizés szabadon értelmezett és választható részfunkciók.)
A légifelvételen remekül látszik, hogy az 1930-as években feltárt kőgyűrűbe tulajdonképpen belenőtt a mai/tegnapi Avebury falu. Mi az utakkal nagyjából négy szeletre osztott torta felét sétáltuk be – irtó profán gondolat egy szakrális hellyel kapcsolatban, de a henge valóban úgy néz ki, mint egy óriási, tálcán álló születésnapi torta. Sokadik születésnap persze, mert jó sok gyertya van rajta! Aztán elkezdett csepegni az eső és elindultunk a falu és a kúria felé. A csepegésből végül jó nagy zápor lett, de az angol vidékben az a csodálatos (és ebben nem különbözik például a zempléni falvaktól), hogy előbb-utóbb mindig akad egy pub, ahova betérhet a félig elázott vándor. Meg is találtuk a The Red Lion pubot, ami nem csak otthonos és gyerekbarát (értsd: elég ütött-kopott ahhoz, hogy ne kelljen azon aggódni, hogy mit tesznek tönkre), de még szellemjárta is! A belső teremben Zsófi mutatott egy lefedett kutat (!), én el is mentem volna mellette, pedig a felirat szerint a 17. század eleje óta ott áll. Az épület 1802-ig tanyaház volt, aztán alakították át fogadóvá. Azt már csak itthon tudtam meg – különben jobban megnéztem volna ezt a kutat – , hogy a pubban legalább 5 különböző szellemet ismernek visszajáró vendégként, ezek egyike Florrie, a 17. században itt élt feleség, aki, miután férje elment harcolni a polgárháborúba, szeretőt tartott. A férj egy nap váratlanul hazatért, a szerelmeseket persze rajtakapta, a férfit lelőtte, Florrie-t pedig leszúrta és a kútba dobta, majd lezárta a kutat. (Én kérek elnézést!) A szellemét állítólag már többször látták a sót és borsot hajigálni és a női mosdóban is, ahova nem mellesleg a lányokat is kivittem. Ha ezt tudom, megörökítem, mert valószínűleg ez volt eddig a legérdekesebb pisilésük!
A sült krumpli (éhesvagyok, jajjforró, éhesvagyok, szomjasvagyok, forró) és az almás pite után elindultunk a kúriába. Apropó, azt tudjátok, hogy Angliában lehet vezetni egy sör után is? A férjem már tudja. De ez a bejegyzés már kezd rétestésztányira nyúlni, úgyhogy a délutáni kalandokról majd legközelebb.
