..napló..

Miután eltéptük magunkat Pétertől, átmentünk becsekkelni a hotelbe. Mindkét gyerek aludt egyet, de aztán irgalmatlanul felébresztettük őket (vagyis csak Adát kellett) és elindultunk a Museum of Childhood felé. (Egyébként éljen a google maps útvonaltervező funkciója meg Szó új telefonja, végig ezzel ügyeskedtünk, így tudtunk például jobbnál jobb buszutakat találni a gyerekek nagy örömére.) A múzeum  maga az útikönyv szerint félnapos program, de szerintem az egy-másfél óra, amit rászántunk, bőven elég volt. A Gyermekkor múzeuma tulajdonképpen egy tematikus játéktörténeti kiállítás jópár interaktív játékkal, benti homokozóval és társasokkal. A gyerekek nagyon élvezték, nekem egy idő után elég lett a melegből és kimentem levegőzni (ez a korral jár? borzasztó...). Ja, van egy cuki boltja is, ahol aranyos apróságokat lehet vásárolni. Szó talált geomagból épített Big Bent, nekem nagyon bejöttek a viktoriánus szekrény-babaházak, a gyerekeknek pedig... nagyjából minden. Tudom, hogy mindig ezt írom, de ez az igazság!

Ada egy darabig vizsgálta a bejárat körüli mozaikot, majd megkérdezte, hogy ugye ilyet csináltunk Pancsi születésnapján? És tényleg, P. szülinapi zsúrja a Vasarely múzeumban volt és valóban ilyen rombuszokból álló képet ragasztgattak -- ez a technika azóta is nagy kedvenc. 

A következő állomás a Trafalgar Square lett, oroszlánok csodálása, szökőkút szélén egyensúlyozás, aztán vacsora. Otthon szinte soha nem megyünk gyorsétterembe, mióta itt vagyunk, már háromszor sikerült. Remélem, nem lesz belőle rendszer, de az ilyen városnézős túrákon életmentő a gyors és meleg kaja. (Oké, nem finom és főleg nem egészséges, ráadásul Lencsi/Ada arca kezd aggasztóan ragyogni a hamburger/csirkefalat hallatán, szóval majd odafigyelünk.) Itt találkoztunk kedves ismerősünkkel, Norbival, aki utána velünk tartott a hétszintes (!) Hemley's játékboltba is. A gyerekek azonnal  szívükbe fogadták Norbit, aki aztán nagy türelemmel csevegett velük. :) A játékboltban volt minden, főleg mainstream dolgok, de azért élveztük. Aztán hazatértünk és megpróbáltuk azonnal lenyomni a kiskorúakat, de elaludni végül csak fél 11-kor sikerült. Jó kis nap volt!

Hétfőn és kedden Londonban voltunk! Találtam egy jó kis oldalt, amin egész olcsón lehet szállodai szobákat találni, az egyetlen csavar a dolgoban az, hogy a foglalásig nem tudja az ember, melyik szállodáról is van szó, csak azt, hogy nagyjából melyik környéken plusz pár száz véleményt a korábban ott megszállóktól. Szerintem szerencsénk volt, egy nagyon kellemes szobát kaptunk négyünknek reggelivel szuper közelekedésnél. A környék persze forgalmas volt és nem túl szép, de amúgy is csak aludni mentünk, úgyhogy ez nem sokat számított.

Nade kezdjük az elején. Newburyből vonattal mentünk a Paddingtonra, egy óra volt az út és a lányok remekül elszórakoztak a számukra gyártott útifüzettel, ami egy kis összefoglaló volt arról, hogy mi mindent fogunk látni, rajzos feladatokkal és kérdésekkel. Ilyet máskor is fogok csinálni, mert megalapozta a hangulatot. 

Mivel mindig, minden új helyen a vécével kezdjük az ismerkedést, a Paddingtonon is ezt tetttük és képzeljétek, a vécésnéni magyar volt. Nem tudom, miért, de ezt jó ómennek vettem és igazam is lett.

Első utunk a közeli Kensington Gardensbe vezetett. A parkban lévő palotában született és töltötte gyerekkorát Viktória királynő, de itt lakott Diana és Charles is házasságuk idején. A hely másik híressége Pán Péter, az első mese szerint itt vált tündérré (vagy elffé?). Felkészítésként előző este megnéztük a dizniféle 1953-as PP-t, ez azonban nem bizonyult átgondolt döntésnek, kicsit sokat kellett tekerni az ijesztő részek miatt. Arról nem is beszélve, hogy nem kifejezetten politikailag korrekt, valamint elég erős a "nők és Péter" vonal, erre nem is emlékeztem...

A park északkeleti csücskében van a Princess Diana Memorial Playground, ami egy lazán Pán Péter-ihletésű, egészen jól felszerelt játszótér. (De tényleg, otthon miért nem divat a kávézó+játszótér kombináció? Szerintem lenne rá kereslet!) Azt, hogy egészen jól felszerelt, azért írom, mert eddig még nem nagyon láttam olyan játszót, ami az otthoni jobb máltaiakkal felérne, de azért nem panaszkodhattunk. A játszó bejáratánál áll az Elfin Oak, ami egy 900 éves fatönk, amelybe apró tündéreket, elfeket és manókat faragtak, lenyűgöző, bár sajnos nem lehet megérinteni. A játszótér csúcspontja az óriási homoktenger közepén fekvő fahajó volt, mászható árboccal, fedélzettel, csónakokkal, nagy belső résszel. (Hogy hívják a hajó belsejét? Nem jut eszembe.)

Szóval, jól mulattunk. Ja, és rengetegen voltak, még így hétköznap délelőtt is... Aztán megebédeltünk, Lencsi üldözte a galambokat még egy darabig, majd megnéztük a kerek tavacskát és tovább indultunk a Pán Péter szobor keresésére.

Augusztus 12.-én el kellett mennünk Basingstokeba (ejtsd: bézin'sztók) átvenni a ruhacsomagot, amit Anya vásárolt az eBay-en. Ha már ott voltunk, kinéztünk valami kultúrprogramot is, a Milestones múzeumot. Ez egy óriási hangár, ahol felépítettek egy viktoriánus kisvárost és mindenféle ipartörténeti (gőzgépek, vasöntés), háztartásigép-történeti és helytörténeti tárlatok és installációk voltak. A gyerekek nagyon  élvezték, mert fel lehetett mászni a traktorokra, volt egy XIX. század végi villamos (eredetileg ló húzta, utólag lett villamoshajtása). Volt iskola és mindenféle boltok: a hangrögzítés teljes története egy lemezboltban, elképesztő sok fényképezőgép a fotóboltban, biciklijavító, autentikusan berendezve, pub, vegyesbolt és édességbolt is. Gyűjtemények: porszívók a kézzeltekerős kortól kezdve, rádiók a detektoros áramköröktől a karórába építettig. Oldalt fut egy folyosó tele százéves pénzbedobós vásári játékokkal (automata bábszínháztól kezdve, a gépi jósnőn keresztül az ügyességi és szerencsejátékokig, nyerőgépekig), itt elszórtunk néhány korabeli egypennyst, a gyerekek persze ezt is imádták.

Kifelé menet vettünk fából készült játékvárost és egy újságreplikát 1944 június 7-éről, ami a címlapon a normandiai partraszállásról tudósít. Ebéd után vásárolgattunk, felvettük a ruhacsomagot és hazaindultunk. Mindig meglepődöm, hogy a gyerekek mennyire élvezik a múzeumokat, most is alig lehetett elrángatni őket.

Szombaton reggel felkerekedtünk és levezettünk Portsmouthba. (Ezt most úgy kell érteni, hogy Szó levezetett Pm-ba, én eddig egyszer vezettem reszketve, a három percre lévő retail parkból hazafelé, de azt is csak azért, mert Szó beült az anyósülésre és kijelentette, hogy én vezetek. Majd ezen is változtatunk, mármint nem csak azon, hogy kijelentget dolgokat, hanem azon is, hogy nem vezetek, lassan kezdem megszokni a baloldali közlekedést. Végülis nem is olyan vészes, ciki csak akkor van például, ha valaki megáll előtted és nem látsz ki, így nem tudod, jön-e valaki szembe: patthelyzet. Na, mellékszál.)

A cél az volt, hogy megnézzük a tengerparton lévő Blue Reef Aquariumot, majd átmenjünk a strandra és kipróbáljuk a vizet. Utóbbi programot elnapoltuk, huszonpár fok volt és nagy szél, ennyire valószínűleg sosem leszünk angolok, a fürdőzés nekünk aztán nem fog a meleg termoszról és a pokrócba burkolózásról szólni. Na meg az akvárium és a kikötő és az erődítmény is elég érdekes volt, nem akartuk túlfeszíteni a húrt. A lánykák nagyon élvezték a halakat (pedig nem is volt olyan jó, mint például a tropikárium), Lencsi azóta csak erről hajlandó mesélni. A fénypont talán az igencsak érdeklődő rájaraj (bocs) meg a persze a bohóchalak voltak, nem is beszélve az akváriumóvodáról, ahol apró növendékhalak fogócskáztak. Egy ponton a szabadtéri játszótérre is ki lehetett menni, a vizes részén fürdőruhás gyerekek rohangáltak (angol gyerekek), borzadva figyeltük. Ada és Léna felszabadultan szaladgáltak, a hajuk repkedett utánuk a szélben.

Amikor elállt az eső, elindultunk a manor house, azaz a kúria felé. Avebury aprócska falu, nem volt nehéz megtalálni. A házba időhöz kötött jegyeket adnak, amíg vártunk, megnéztük a közelben legelésző bárányokat és bementünk a múzeumba (Barn Gallery), ahol a kövekről és az ásatásról tudtunk meg mindenféle érdekeset. Épp az idővonalat vizsgáltam, amikor hátrafordultam, hogy odahívjam a többieket, és azzal a látvánnyal szembesültem, hogy a gyerekek egy érdekes tárlót vizsgálnak: az üvegdobozban egy apró gyerekcsontváz volt, amit (akit) egy közeli ásatáson találtak, a kora pedig valahol négy- és hatezer év között van. Megállt bennem az ütő és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne rángassam el őket onnan. Végül sikerült uralkodnom magamon és higgadtan, nagy vonalakban elmagyarázni, hogy mit is látnak. Ők persze csak csodálkoztak, hogy nahát, pont ilyen van mindenkiben? Az állatokban is? A gilisztában nem, tényleg? -- és mentek a következő tárlóhoz. Azóta olvastam, hogy a druidák (értsd: a modernkori druida vallás képviselői) kampányoltak a Charlie-nak nevezett csontváz újratemetéséért, de a kérés elutasíttatott. Nem hiszem, hogy rajtuk kívül lenne bárki, aki megkérdőjelezné a döntést, de kétségtelen, hogy megrázó élmény volt -- bár a halála körülményeiről nem tudunk semmit. 

Aztán kiszédültünk a múzeumból és pont találkoztunk Zsófiékkal, akik közben Vincét altatták és elindultunk a szomszédos kúria felé. A Manor House-t nemrégiben újították fel történészek, szakértők és helyi önkéntesek segítségével, a folyamatról BBC-doku is készült, borzasztó kíváncsi vagyok rá. Az épület a 16. században épült és a legutóbbi időkig laktak benne (na jó: a huszadik század közepéig biztosan), a felújítás során a szobák és helyiségek mind autentikus berendezést kaptak egy-egy meghatározó kort követve. Az ebédlő Tudor-kori, a konyha 1912-es (Titanic-cikk az újságban!), a nappali harmincas évekbeli (amikor az ásatást vezető Alexander Keiller lakott itt), a billiárdszoba az 1920-as éveket idézi ésatöbbi. Hogy a gyerekeknek még érdekesebb legyen, minden szobában volt egy tárgy, ami nem illett oda és amit meg kellett találni. Egyébként a gyerekeknek amúgy is érdekes volt, mert mindent, de mindent ki lehetett próbálni, meg lehetett fogni, fel lehetett emelni, még az ágyakat és a gramofont is. A ház mögött veteményeskert van meg a kötelező sövényszobrok és aranyhalas medence, ezt is mind megcsodáltuk. A parkolóba visszafelé még megálltunk a templomnál, semmiség, csak ezer éves,

Szombaton volt Ada névnapja, úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a Paulton's Parkba: egy olyan vidámparkba, ami külön Peppa Pig szekcióval büszkélkedhet. A gyerekek nem voltak csúcsformában a héten, szóval mindenképp valami hiperprogramot szerettünk volna találni. Hát sikerült, csupa nevetés, madártrilla és jó magaviselet volt a nap! A jegyeket a neten rendeltük (a belépőket érdemes megnézni előre, mert olcsóbbak szoktak lenni, a National Trust tagsággal is mázlink volt), aztán drukkoltunk, hogy Lencsi átférjen az egyméteres korlát alatt, mert így ingyen bemehetett. 10-re értünk oda és fél 6-ig, zárásig maradtunk, alvás persze nem volt, így hazafelé fél perc alatt elaludtak mindketten a kocsiban. Legalább már tudjuk, hogy ha megfelelő izgalmakkal telik a nap, akkor Lencsi is kibírja pihenés nélkül (pedig vittük a babakocsit is a kisasszonynak, hogy Adát ne kelljen kiráncigálni, ha Lencse mégsem bírná).

Ada kedvence a George's Spaceship nevű játszóház volt, Lénának pedig MINDEN tetszett. Amúgy valószínűleg Adának is, csak épp a játszóház jutott eszébe, amikor kérdeztem.

Szónak valószínűleg a katicás minikörhinta, olyan boldogan mosolygott rajta, nekem pedig a régivágású körhinta, ami pont olyan, mint amilyenben Törőcsik Mari ült Soós Imrével. A különbség Mari és énköztem az, hogy így is merev voltam a rettegéstől, ha valaki hozzáér a hintámhoz, pláne ha megrángatja, tuti elájulok.

Megérkezésünk után felhívtam Ada leendő iskoláját. Még otthonról leíméleztem a felvételt, ez csak annyiból állt, hogy írtam a school admissions office-ba egy levelet a részletekkel, ők pedig megírták, melyik iskola tudja fogadni: a Willows Primary School. Még tartott a tanítás és mivel korábban jelezték, hogy szívesen körbevezetnek, gyorsan lestoppoltunk egy időpontot az igazgatóhelyettessel. Kedden el is mentünk és... nagyon kellemes meglepetés volt. Minden szempontól. 

A földszintes iskola-óvoda egy kertesházas negyed szélén áll, egy szélfútta, zöld dombtetőn (na jó, ez kisváros, főleg kertesek a házak mindenütt, kivéve a belvárost). Amikor beugrottunk, épp nagy volt a káosz, a gyerekek és a tanárok együttes erővel szedték apró darabokra a dekorációt, rakták rendbe a tanszereket és készítettek mindenféle utolsó pillanatos prodzsektet mielőtt kitör a szünidő. Mindenki kedves volt, mindenki biztatott és borzasztó jól esett, hogy Ada már most számít annyira az iskolának, hogy a családjának megmutassák az egész épületet és szervezetet. Ami a felépítést illeti, a Nurserybe 3 éves kortól járnak gyerekek, az iskolát pedig 4 évesen kezdik (ez a tankötelezettség kezdete egyébként). Minden duplaévfolyamban három csoport van, 20-22 gyerekkel. Azért írom, hogy duplaévfolyam, mert tulajdonképpen nem homogén csoportok vannak, hanem két "korosztály" gyerekei kerülnek össze egy csoportba az iskolában is, hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon az óvodai vegyescsoportok működnek. A gyerekek már 4 évesen tanulnak számolni és írni-olvasni, bár az előkészítő osztályban (ez a négyéveseké, a Reception) még semmi komoly kötelezettségük nincs ezzel kapcsolatban. Az igazgatóhelyettes megnyugtatott, hogy külön pedagógusuk van, aki a külföldi gyerekekkel folglakozik, hogy minél előbb képesek legyenek angolul kommunikálni -- hát, erre kíváncsi vagyok. Azt is elmondta, hogy ő nem úgy tekint az idegen ajkú tanítványokra (akikből bizony jópár van a suliban), mint akik megoldandó problémával érkeznek, hanem úgy, mint akik olyan plusztehetséggel jönnek, ami nem csak őket gazdagítja, hanem a közösséget is.

Ez volt az a pont, amikor szavakkal is kifejeztem megkönnyebbülésemet és örömömet. :)

Ami a gyakorlati részét illeti, Adának 8.50-15.10-ig tart az isi, Lencsinek 11.50-ig az ovi. (igen, kétszer kell fordulnom) Mindketten egyenruhában fognak járni (háromévesen egyenruhában: na, ettől röhögőgörcsöt kaptunk!), Adára egész komoly szabályok vonatkoznak, Lencsi viszont kapott engedményt, ő mehet bármilyen cipőben. Az isi és az ovi egy épületben vannak, de egymástól teljesen elválasztva.

Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok és egyrészt nem akarom, hogy vége legyen a nyárnak és a szabadsának, másrészt kifúrja az oldalamat, hogy milyen is lesz ez az egész iskolásdi. Reméljük a legjobbakat, drukkoljatok!

Newbury, ahol lakunk, harmincezres dél-angol kisváros Readingtől 15 km-re, Londontól pedig egy órányi vonatútra. (most nincs kedvem megnézni, pontosan hány kilométer is, de majd arra is sort kerítünk) A belvárosban van szokásos sétáló-főutca kedves régi házakkal, üzletekkel és bevásárlóközpontokkal, két folyócska, az Avon és a Kennet, impozáns piactér és vonatállomás. A folyó (vagyis a csatornák) felett emelhető gyaloghidak, víziliftek vannak, nagyon érdekes a hosszú lakóhajók navigálását figyelni.

Mi húsz perc sétára lakunk a központtól -- na jó, gyerekeknek gyalog negyven perc, visszafelé dombra fel pedig inkább egy óra három pihenővel egy fagyival és négy futóbiciklire-visszaparancsolással. A negyedecske, ahol egy sorházi lakást bérlünk, egészen új, pár éve épülhetett, szépen rendben tartott, körülkerített, még külön játszótere is van. A gyep zöldellik és szerintem vonalzóval méricskélik, minden nagyon nett, úgyhogy még egyszer sem mertem szedni a levendulamezőből, pedig nagyon vágyom rá! Nem messze tőlünk megy egy négysávos út, de szerencsére nem nagyon hallatszik ide, felette gyaloghíd, ezen fogunk majd átvágni reggelenként az oviba-isibe, ami a "túloldalon" van. Közel van tesco és egy bevásárlópark is, szóval a beszerzés nem gond. (Igen, Szó, majd elkezdek vezetni is, nyugalom. Majd egyszer. Azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány a három egymást érő többsávos körforgalomban, ahol mindenki a másik oldalon megy és másik irányba kanyarodik, mint kéne!)

A házban a földszinten van a konyha, a nappali, egy vécé és egy lépcső alatti tároló (pont, mint Harry Potteré). Az emeleten egy nagyobb háló gardróbbal és zuhanyzóval, egy fürdőszoba és két kisebb hálószoba van. Van zsebkendőnyi kis kertünk is, apró fákkal, sok virággal, fűvel és egy kis kék tárolóval, amire blue shedként hivatkozunk.

Céges mulatság volt tegnap, elbuszoztunk egy winchesteri kastély-hotelbe, ahol csapatokra oszolva vicces vetélkedésbe bonyolódtunk.

Ekkor kezdett esni az eső. Kaptunk poncsókat.

Mi először a szellemi-ügyességi kihívásokkal néztünk szembe: NYIFFF-szerű tojáskatapultot építettunk nádból, szigszalagból és gumivödörből (az aktuális ellenfelet túlszárnyaltuk), majd kacsaterelés következett. Volt egy walesi bácsi, olyan kemény akcentussal, hogy várat lehetne rá építeni, elmesélte, hogy valami tévés vetélkedőben is jeleskedett kutyaidomításban és (ha jól értettem) birka terelésben, mire az egyik csapattársam elmondta, hogy a szomszédja is indult és pont a bácsi verte ki az egyik fordulóban. A feladat az volt, hogy egy valódi libacsapatot tereljünk végig egy akadálypályán, a kutya és a botok segítségével. A bácsi elmondta, hogy a kutyának mit kell mondani, ha az akarjuk, hogy az óramutató járásával megegyezően vagy azzal ellentétesen tereljen, de hozzátette, ha hülyeséget mondunk, a kutya úgyis felülbírálja. A kacsák nekünk eléggé szétszaladtak, de a karámba maguktól visszamentek. Szerintem azért történt, mert az indiai lány félt a kacsáktól! A csapat másik fele ezalatt számszeríjjal célbalőtt és bekötött szemmel navigált labirintusban.

Az eső kitartóan esett.

A második etap labdajátékok voltak. Én a kidobósban vettem részt. Hősiesen küzdöttünk, de az ellenfél jobb volt. A csúszós füvön különösen nehéz volt talpon maradni, estem is néhány hatalmasat. Utána rugby-kosarat játszottunk, én voltam a góldobó (a posztok előre le vannak osztva, aki támad, nem mehet hátra, stb. és a labdával nem lehet lépni). Sajnos a magas fekete védekező néha betakart, így egy ponttal kikaptunk. A félpályás teniszben és a körbefutkosós baseballszerűségben nem vettem részt, azt a csapat másik fele csinálta.

Az eső megállás nélkül zuhogott, de még volt rajtam száraz rész. Ekkor pihenő következett és fagylaltosztás. Ez teljesen szürreális volt, 100 ember, a fele esőkabát nélkül, a zuhogó esőben fagyit nyal és vidáman cseveg. Az angolok tényleg nem ijednek meg egy kis esőtől.

A harmadik menet a felfújható-vár-akadálypálya és a bungee-futás volt. Ez utóbbival kezdtük, egy felfújt futópályán kellett elfutni egy, a derekunkra kötött gumikötél ellenében minél messzebb és lerakni a tépőzáras jelet minél messzebb. A nedves műanyagon a legtöbbünket a hasunkon csúszva rántott vissza a kötél. Az akadálypálya megadta a kegyelemdöfést, a végső csuzdán legurulva a gatyám is vizes lett. Szerencsére ez volt az utolsó menet és volt nálam száraz mindenből, a pulóvert kivéve.

A svédasztalos vacsora után az egyik csapattársam kocsival hazaindult és elvitt engem is, így nem kellett kivárnom a buszt, dideregve egy szál pólóban, 13 fokban. Július, Anglia.

A kis tálkákban lévő napraforgómag kapcsán azt találom mondani a gyerekeknek hogy apa a Szotyiszörny, mert szeret szotyizni. Ezt emésztik egy darabig, nevetgélnek, majd Ada elgondolkodva megszólal:

- Ha apa a Szotyiszörny, akkor én Könyvszörny vagyok...

Lencsi pedig rávágja:

- Én pedig Ennivalószörny!

Az ötödik szülinapos pónis ajándékokhoz passzolt idén a "program" meglepetés: elvittük a lányokat a Pónioviba. A foglalkozás a közeli Aranypatkó lovardában van minden szombaton, a gyerekek énekelnek, mozgásos feladatokat kapnak (mindez lovas tematikájú), közben pedig váltják egymást Benőke, a póni hátán.

Gondoltuk, remek lesz, mert Ada nagyon szereti a pónikat meg a lovakat. De mint kiderült, főleg a Schleich márkájúakat, a neonsörényű énkicsiket és a kiterjedt családfával rendelkező fillyket. Mert Benőke hátán már nem volt olyan nagy legény a kis drágánk... Dicséretére legyen mondva, nem akart két perc után azonnal leszállni (mint Lencsi), de a játékos, egyensúlyfejlesztő feladatokra csak nagyon nehezen lehetett rávenni. (Lencsinél már nem is próbálkoztuk.)

 Vagyis, amikor ezt írom, már 5 éves, 2 hetes és 6 napos...

Szemlélődő. Szeret bogarászni, napi 2-3 órát olvas teljes beleéléssel, minden érdekli. Szereti, ha olyan kérdéseket kap, amikre tud válaszolni, ilyenkor boldogan és részletesen válaszol is. Kicsit zavarba jön és félénk lesz, ha valamit nem tud, úgyhogy próbáljuk benne erősíteni, hogy tudni jó, de nemtudni is érdekes, mert akkor lehet tanulni.

Okos.

Kicsit szorongós, de ha feloldódik, néha az övé lesz a főkolompos szerepe.

Vidám. Sokat nevet és van humora. (Ezt az óvónénik külön kiemelték. :) 

Összecsiszolódott a húgával. Sokat vannak együtt és sokat játszanak együtt, Lencsi már partner mindenféle szerepjátékban és sokszor szinte szárnyalnak együtt. Persze veszekedés is van, főleg egy-egy áhított játékon vagy papírfecnin, de (én úgy érzem), egyre kevesebb. Ada sokat próbálja tanítani Lénát, sőt, néha még nevelni is és időnként velünk is úgy beszél, mintha mi lennénk a "nagyok", a hugi meg a "kicsi", akit meg kell vitatnunk.

Nagyon szeretjük. Igazi első gyerek és lassan igazi nagylány. Közben pedig még mindig nagyon kicsike...

Vagyis március. Voltunk mindenféle programon, lássuk távirati stílusban:

Eljutottunk végre Barcikára, sőt, a gyerekek nélkülünk maradtak ott 5 napot. Úgy tudom, jól viselkedtek és jól érezték magukat! Közben mi itthon dolgoztunk (nekem már nagyon kellett és tulajdonképpen azóta sem sikerült), moziztunk, vacsoráztunk. És furcsálltuk a nagy csendet itthon... Felköszöntöttük Ákos unokatesót is első születésnapja alkalmából:

 Barcikán játszótereztünk is:

Március 15-én természetesen a Bambiba mentünk, idén Erzsikéékkel és Borival. A pincérlányok ez alkalommal csak egy egész csöppet voltak idegesek a gyerekek miatt. Az ember azt gondolná, már megszokták, hiszen mindig vannak gyerekesek, de úgy látszik, erre hiába várunk. Nem baj, azért mi szeretjük a helyet! A gyerekek persze nagyon jól érezték magukat, szaladgáltak a terasz üres oldalán és játszottak az asztalnál.

Anya és apa a napsütéses Bambiban:

Másnap a budakeszi Vadasparkba mentünk a Dió-családdal.

A lányok persze nagyon élvezték a közös kirándulást. Bár tulajdonképpen Ada (és Lencsi is) bárhová boldogan repül, ha azt mondjuk, hogy Erzsi is ott lesz...

Aztán elugrottunk az állatkertbe, ahol például elefántok is voltak. Izgalomhegyek.

...Heló, mi újság? Neeeem, már nem vagyunk kiakadva. Voltaképpen már nem is értem, hogy hihettük azt, hogy elmegyünk síelni. Szerencsére Ada már jól van, szombat reggel indultunk volna, ő pedig szombat hajnalban lett nagyon lázas. Aznap alig sikerült 39 alá vinni, de vasárnap már csak hőemelkedése volt. Hogy csalódottak voltak-e? Valójában azt hiszem, nem. Nem emlegették az egészet, sőt, jókedvűek voltak. Csak mi sírtunk befelé, mi, felnőttek. Aztán pedig eldugtuk a sisakokat. Két nappal később már arra is képes voltam, hogy az összepakolt cucc utolsó adagját is visszaköltöztessem a helyére. Hát igen, igazad van, biztos valami szörnyűséget kerültünk el ezzel. És tulajdonképp jó volt itthon, sokat játszottak együtt és ki is tavaszodott egy kissé. Jövőre újra megpróbáljuk, hogyne. Na megyek, mert rínak! Szia!

Ma megint egész délelőtt zuhogott a hó, de nem volt annyira hideg, hogy meg is maradjon a járdákon, ráadásul a környékbeli házmesterek is korán keltek. Úgyhogy nem szánkóval indultunk Adáért az oviba, mint két napja. Hazafelé a gyerekek hógolyóztak (idén megtanultak végre), havaztak, a hóban ugráltak, havat gyűjtöttek és a hóval játszottak. Ja, és persze megpróbálták elkapni a nyelvükkel a hópelyheket. Én próbáltam őket a járdán tartani és azon szomorkodtam kicsit, hogy tényleg, milyen nehéz most minden, betegségek, nem tudunk elmenni a nagyszülőkhöz, blablabla. Aztán Lencsi esett egy nagyot, nevetve felállt, majd odébb léptünk hármat, hogy megnézzük a kétméteres hóembert a játszón. És akkor hatalmas robajjal egy óriási valami (pala? deszka?) zuhant a havas tetőről éppen arra a helyre, ahol egy perce még Lenocska feküdt.

És azóta azt gondolom, hogy lehetnének nagyobb problémáink is, mint hogy náthás vagyok.   

Hógolyózás két napja:

és majd egyszer biztos olyan is lesz,

hogy senki nem lesz

náthás, köhögős, torokfájós, lázas, hőemelkedéses, elesett, hisztis, hányós, székrekedéses, hasmenős, fenékfájós, kiütéses, bőrviszketős, izomlázas,

boldogtalan, álmatlan, kialvatlan, ideges, aggódós, szomorú, bezártságtól szenvedő, szellemileg leépülő

mert most ez mind volt, az elmúlt pár hétben

és most már elég volt,

tudom, hogy nem nagy bajok,

és legalább a hó leesett,

végülis nem rossz a rubintea meg a sárga páragőz,

de közben színes tintákról álmodom.

például:

Lencsi annapetiért könyörgött, de mondtam neki, hogy sajnos csak egyet fogok tudni felolvasni neki, mert már megint náthás vagyok és félek, hogy elmegy a  hangom. De... és itt Adára néztem.

Azóta a nővére olvas neki. A 147. oldalon tartanak. Jól keverem a lapokat, mi?

Még novemberben ugrottunk el Veresegyházra, a medveparkba, egy jó kis medvenézős délelőttre. A lányokat természetesen teljesen lenyűgözte a sok medve, lehetett nekik mézet adni, készítettünk helyi emlékérmét, voltak a medvéken kívül farkasok, mosómedvék meg egyebek is. Hosszú kört tettünk, szerencsére ott volt a babakocsi:

És hamarosan csere következett:

Léna: Apa, hol van a csíkrajzoló?

Apa: ...

Léna: Apa, hol van a csíkrajzoló?

Apa: A vonalzó? Tessék!

Az úgy volt, hogy piacra kellett volna menni, de aztán inkább festményekről beszélgettünk. (Az életem dióhéjban.)

Szerdán és pénteken művészi tornára jár Ada. (I'm a ballet mom.) Ezek az alkalmak általában úgy zajlanak, hogy:

A: Nem akarok menni.

V: Azt hittem, imádod Angelina balerinát.

A: Na jó, menjünk!

L: Hiszti-hiszti-nemveszekkabátot-hiszti

Holazsák, lyukas a balettcipőm, nincskesztyű, lekéssük, induljunk. (Esetleg: kocsival, anyaideges, jajjparkolni, csendlegyen.)

Aztán megérkezünk, átöltözés, közös kirándulás a női vécébe (még szerencse, hogy van mozgássérültmosdó, ahová mindannyian beférünk egyszerre), kis rohangálás és kezdődik is a 45 perces óra. Ha Lencsi is jött (és általában jön), akkor vele sétálgatunk, olvasgatunk, uzsonnázunk a várakozás közben.

Pénteken apámnak köszönhetően kettesben mentünk Adával (ja, a pénteki alkalmak különösen nehezek, mert 3-kor kell elindulni otthonról és az még bőven Léna alvás- vagy ébredezésideje). Ketten egészen más programra menni, kellemes beszélgetés a villamoson nagylányos témákról, nyugodt hangulatú átöltözés, 45 perc olvasgatás vagy csak bámulás a semmibe, lehetőleg senkivel sem beszélgetés (ez utóbbiak nekem persze). Áldás, komolyan. 

A művházban (jójó, tudom, kultúrközpont) gyakran vannak mindenféle művészeti kiállítások, most Bács Emese kollázsai voltak kinn, pont azon az elhagyatott folyosón, ahol én olvasgattam. Mondtam Adának, hogy siessünk, mert szeretnék még almát is venni, ha már egyszer napi nyolc fogy. Azt válaszolta, hogy jó, de előtte nézzük meg ezeket a képeket. És akkor megnéztük őket, annyira, hogy végül már az almára sem maradt időnk. Ada minden egyes darab előtt megkérdezte: - Ez miért érdekes? Ez miért furcsa? - Aztán megbeszéltük, hogy miért érdekesek és miért furcsák meg azt is, hogy mi az a kollázs és miért csinál valaki ilyet, megfigyeltük a spárga tekeredését, a befestett gyufaszálakat és az üres gyógyszerleveleket is.

Én alapvetően azt gondolom, hogy a "mindennapokban" kell zajlania a gyerek művészeti nevelésének, de akkor most már egy kicsit gyakrabban járunk majd kiállításokra is. Úgy látom, van igény.

És ha majd Szó letölti a telefonomról a képeket, megmutatom, melyik tetszett neki a legjobban. És akkor ezt a két mondatot is kitörlöm természetesen.

Ma is voltunk a Margitszigeten délelőtt, ráadásul Sárival. Hideg volt és szél. Nem így szeptemberben, amikor legutóbb arra jártunk: idén ugyanis négy hónapos volt a nyár és még október elején is tartott. Erről eszembe jutott, hogy arról a kis kirándulásról is van még pár képem valahol elásva.

Íme egy közülük.

Augusztusban elmentünk Prágába, négyen lányok. 1999-ben már voltunk együtt, pont ilyen felállásban és pont augusztusban, csak akkor az érettségi utáni eufórián meg a kezdődő felnőttléten volt a hangsúly. Most meg... máson. Persze ugyanolyan jó volt, sőt. Mindenki tudatában volt annak, hogy tulajdonképp mekkora mázli és különleges dolog, hogy összejött három együtt töltött nap egy jólmenő-vagány jogásznak, egy kétgyerekes erinbrokovich-jogásznak, egy Angliában élő terhes tolmácsnak meg nekem (kétgyerekes htb-phdhallgatónak). 

Csütörtök este felvonatoztam Pestre (a családom Barcikán), már az is nagyon jó volt, hallgattam a kattogást és nem gondoltam semmire. (Bocs.) Aztán pénteken hajnalban kellett kelni, ami nem volt olyan vicces, de megérte, mert barátokkal vonatozni az legalább olyan jó, mint barátokkal bármit csinálni*. Vagy még jobb. Aztán Ildi jóvoltából szürreálisan jólfelszerelt és modern vasutasszállón laktunk (az olcsó jegyek is tőle eredtek, én nem is tudtam korábban, hogy a nemzetközi vonatokra is van -- a fapados repjáratokhoz hasonlóan  -- korán megvehető olcsó jegy). Vasárnapig maradtunk és olyan jó volt, hogy nem kellett a kötelező köröket lefutni, csatangoltunk, sok-sok helyre beültünk, megnéztük a Mucha-kiállítást és a zsidónegyedet. (Utóbbira 12 éve nem maradt pénzünk, úgyhogy most komoly elégtételt jelentett...) Ja, persze sört is ittunk!

A következőre nem szeretnék 12 évet várni, jó, lányok? És ezt nyugodtan vehetitek fenyegetésnek is.

* Biztos vagyok benne, hogy mindenki irigyli a frappáns hasonlataimat.

Ez a pályaudvaron készült. Még két kép, hogy mindenféle felállásban meglegyünk,. 

Karitatív téglafestés:

Ada nagyon jó barátnője Erzsike. Képekkel illusztrált kapcsolatuk megérne egy külön posztot, két nap különbséggel születtek és egy hónapos koruk óta rendszeresen találkoznak. (Tulajdonképpen már az anyjuk hasában is sokszor buliztak együtt.) Idén nyáron együtt jártak királylányos táborba egy hétig, a Naphegyre, a Bilimbó családi napközibe. A tábor szuper volt, hasonló időbeosztással, mint az ovi -- csak sokkal jobb felszereléssel és montessori pedagógiával. Mi, anyák, délután mentünk értük a kicsikkel a hónunk alatt és hazafelé többször is megálltunk a Vérmező déli csücskében lévő játszótéren. (Ahol, ha egy kicsit megrugdostam a kavicsokat, ott volt a gyerekkorom is.) A háttérben a nevezetes szitakötős szobor!*

*Na, álljunk csak meg egy pillanatra. Önelemzés: lehet, hogy megvan a szárnyas lényektől való undorral vegyes rémületem gyerekkori forrása?