Egy csomó nagyon vicces és/vagy elgondolkodtató minidialógusunk van még Adával, minden napra jut több is, csak elszállnak, na meg ha leírom, akkor már nem is mindig ugyanaz, úgyhogy legtöbbször csak sóhajtok, hogy ezt is el fogjuk felejteni, hogy húsz hónaposan ilyet és így... De valójában így van rendjén, úgy vagyok vele, mint az utazós fotózással mostanában: a kevesebb több, éljük inkább át.
(Azért még egyet: Ada: Azt a kutya fáját neki! -- Én: Tessék? Ezt kitől tanultad? -- Ada: Nagyapa mondta... És persze vigyorog rendületlenül.)
Holnap reggel Mikulás (ez újdonság, nálunk 5-én este jött, de így most jobban tetszik), már magyaráztam neki és kitisztította a cipőjét (az apja segédletével, aki végig mártírarcot vágott, mintha emlékek gyötörnék, az ember azt gondolhatná, halálra dolgoztatták kiskorában mindenféle házkörüli munkával, amit azóta sem tudott kiheverni, pedig megbízható forrásból tudom, hogy nem így volt, sőt), szóval megpucolta és kiraktuk az ablakba és elmondtuk, hogy holnap reggelre hoz bele valamit a Mikulás. Remélem, addigra elfelejti, hogy visszakérdezett, hogy babát fog-e hozni... Mert azt nem, "csak" könyvet meg egészséges nasst és gyümölcsöt meg nagyicsomagot. Aniék Mikulása (haha) már korábban megjött, Ada azóta is nagy becsben tartja a plüsstélapót, amit kapott, nemkülönben a mikulássapkás Kisvakondot (a másik felmenőforrásból), úgyhogy ez egy gyönyörű barátság kezdete, azt hiszem.
