..napló..

Megragadom az utolsó lehetőséget, hogy 2014-es poszt is legyen a blogon! Most jöttünk meg a buliból -- a gyerekek gyerekpezsgőt ittak. Jövőre lehet, hogy éjfélig is ébren lehetnek -- a korábbi években fél10 volt a rekord. (Egyébként most sem alszanak még: megengedtük nekik, hogy a nappaliban vessenek ágyat és nem bírnak magukkal az örömteli esemény keltette izgalomtól.)

Már egy hónapja és azóta jó sok dolgot csináltunk itthon is. Volt erdélyi lagzi, egy hét a nagyinál, közinyaralás, Balaton, Montessori-tábor és dédilátogatás.

A költözés elég nagy munka volt fizikailag és lelkileg is. Az utolsó hét csupa-csupa búcsúzásból állt és nekem sokszor sajgott a szívem, akkor is, amikor a gyerekektől köszöntek el és akkor is, amikor én búcsúztam. De aztán elragadott a magyar nyár és ez volt az egyetlen szerencsém, különben még mindig itt ülnék és nosztalgikusan lapozgatnám a fényképeket... :)

Erről az egészről majd írok többet is, de még megosztom, hogy az utolsó két héten egy csomót fényképeztem Newburyben, egy tipikus szombatot, a lányok utolsó táncóráját, néhány barátot, a környéket, a közös piknikebédeket Lénával és úgy egyáltalán mindent, ami csak szembe jött.

Na, ezek a képek mind elvesztek a holtlelkű kártyáról, ez pár napja derült ki, amikor fel akartuk őket dolgozni. Úgy döntöttem, hogy akkor nem kesergünk, ezekre a napokra majd emlékszünk képek nélkül is és akkor is megírok mindent, amit akartam. Az élet megy tovább. (Az igazság persze az, hogy baromi mérges és szomorú vagyok miatta. Ráadásul úgy döntöttem, bosszúból összefoglalom az elmúlt évet pár posztban, nem nyerhet a nyüves kártya.)

Szokták kérdezni tőlünk, hogy a gyerekeink mit csinálnak, amikor mi múzeumba megyünk? Most már nem is kell nevetnem a kérdésen, csak szépen elmagyarázom, hogy

a) oldogatják a gyerekeknek szánt feladatokat;

b) mesélünk nekik a kiállításokról;

c) sütit esznek a kávézóban és megnézik a shopot;

d) kedvesen és okosan viselkednek, mert kedves és okos gyerekek;

és olyan is van, hogy e) rohangálnak és sikítoznak, miközben úgy teszünk, mintha nem hozzánk tartoznának.

Pesten is el fogunk kezdeni szisztematikusan múzeumba járni, remélem, nem fog csalódást okozni. Jajj, ez az utolsó félmondat rémesen nagyképűen hangzott, belátom. :)) De tényleg magasak az elvásáraink a szuper feladatos füzetek és feladatos hátizsákok után. Egészen komolyan egyetlen múzeumban, katedrálisban (!!) és kúriában/kastélyban sem jártunk, ahol ne lettek volna felkészülve arra, hogy gyerekek is jönnek, akiket nem megtűrt kis mellékszereplők, hanem a jövőnek az ő nemzedéke, akiket muszáj múzeumközönséggé nevelni. A kedvenceim a katedrálisok children's trailjei voltak, olyan feladatos füzetek, amik érdekes szobrokra hívták fel a figyelmet meg rózsaablakokat rajzoltattak és egyszerű kis történeteket meséltek a templomról. Hát így is lehet, nem csak pisszegő teremőrökkel.

A taktikánk egyébként általában az szokott lenni, hogy az odafelé úton mesélünk az adott katedrálisról/kúriáról/kiállításról valami borzasztó lebilincselőt az érdeklődés felkeltése végett. Aztán a bejáratnál felmarkoljuk a füzetet, ha van, megnézzük a leginkább izgalmasnak tűnő részt (max 2 óra szokott lenni), ha kell, sütiszünetet tartunk. Ha túl sok és túl nagy az anyag, mindig megkérem őket, hogy válasszanak ki egy festmény, sarkot, tárgyat az adott teremben és megnézzük azt, a többire ügyet sem vetünk. Szeretem ezt a módszert, mert több emlék marad meg, mintha mindent akarnánk. Senki nem hiszitizik (vagyis csak keveset és főleg csak én, ha nem kapok kávét), nincs erőltetés, nincs szenvedés, mindenki jól jár.

Mióta gyerekeink vannak, elég jól strukturáltak a napjaink. Mert a gyerekeknek kell a napirend. Ha visszagondolok egy-egy már magunk mögött hagyott időszakra, sokszor beugrik az is, hogy milyen ritmusban futottak a napok. Hogy amikor Ada csecsemő volt, sokszor olvastam ebédidőben a rekkenő, üres, árnyas játszótéren. Hogy később hétfőn és csütörtökön szaladtam haza az egyetemről átvenni őket az apjuktól/nagyitól/bébiszittertől. Hogy amikor Ada kiscsoportos volt, Lencsi minden áldott nap elaludt az ovi felé negyed 1-kor, de sosem ébredt fel, amikor otthon lehámoztam róla a nagykabátot és áttettem a kiságyba. Hogy tavaly szerdánként és péntekenként mindig szaporán kellett szednünk a lábunkat, hogy elérjük a villamost a művészi tornára igyekezve.

Lassan hazaköltözünk, így rögzítem, milyenek is voltak a banális és csodálatos hétköznapok itt, Newburyben.

A mi gyerekeink korán kelnek. Nagyon korán. Midnig Léna az első, aki megjelenik, rossz esetben 6-kor, jobb esetben fél7-kor, egészen különleges esetben pedig 7 körül. Pár hónapja még bebújt közénk és ott kezdte részletezni az igényeit és vágyait, mostanában az ágy mellé plántálja magát és közli:

- NEM TUDOM, HOGY MIT CSINÁLJAK. CSINÁLHATOK VALAMIT? ÉHES VAGYOK. NÉZHETEK MESÉT? NEM TUDOM, HOGY MIT CSINÁLJAK. ELMEGYEK PISILNI.

Ada pár perccel később szokott felbukkanni az ágyunk mellett.

- Olvashatok?

Amikor lekecmergünk az alsó szintre, a gyerekek nézhetnek mesét. A korábbi évekhez képest itt több tévét néztek mindketten, mégpedig reggel, iskola előtt. Kezdetben szerettük volna, ha "jól" indul a napjuk és azt is, ha minél több angol szót hallanak. Az elején azért elég nagy stresszt jelentett mindenkinek, hogy egy kukkot sem értettek a közösségben, ahova nap mint nap jártak, aztán pedig "így maradtunk". Nem bánom, mert sokat tanultak a tévéből -- a ceebeebiest nézik -- plusz otthon tévéadás híjján ennek a szokásnak úgyis véget fogunk vetni.

Reggeli, egyenruha, fésülködés, fogmosás, mosakodás, hol a fekete cipőm, hol a kardigánom, esik-e az eső, itt az ebéded/reggelid, menjetek, késő van, ne felejtsd a tornacuccod, beírom még az olvasónaplóba a tegnapit.

Általában az apjukkal mennek suliba, de időnként én is velük tartok. Délelőtt én olvasok/írok/tanulok/takarítok/főzök/vásárolok. Lénának 11.50-kor ér véget az ovi, biciklivel szoktam érte menni. (Vasárnap a szállítól elvitték a biciklimet, egészen meztelen érzés.) Hazafelé Lencsi mindig kifaggat, hogy mi lesz az ebéd és a választól függően lesz mérges/elégedett az út hátralevő részén. Szegénykém mindig nagyon éhes már délben, így az is fontos információ számára, hogy ki kell-e még főzni a rizst és meg kell-e melegíteni a húst, vagy minden készen várja. Az ebéd felvezetése tehát nem mindig konfliktusmentes, de aztán csak eljutunk a csendes pihenőig és midenkinek van ideje összeszedni magát a délután feladatira. Adáért 3 előtt kell elindulni és sajnos sokszor fel kellett vernem az alvó Lénát, mert már kezdtünk kifutni az időből. Ez kezd megváltozni, de csak azért, mert mostanában nem alszik a kis drága.

A nap következő nagy egysége Ada délutánja. A hazafelé-sétán igyekszem óvatosan minél több infót kiszedni belőle az iskolanapjáról, több-kevesebb sikerrel. Két kis játszótér is utunkba szokott akadni és általában kis iskolatársakkal is lehet beszélgetni. (Hogy ezek az angol gyerekek milyen udvariasak! (Még egymásnak is annyira helyesen köszöngetnek mindig, hi, Ada, bye, Ada, ki nem hagynának egy lehetőséget sem.) Amikor hazaérünk, Aduska már elég fáradt, így délutánra általában semmi különöset nem szoktunk szervezni. Elsőszülöttünk nagyon szeret itthon lenni és meg is érdemli a pihenést, mert keményen dolgozik a suliban. Tavaly ősszel és télen különösen éreztem, hogy kimeríti az angol környezet, most már persze sokkal jobb a helyzet. Na és most itt van a kert, többet lehet játszózni és úgy általában véve vidámabb az élet nyáron. Ada persze minden délután olvas is, de Lencsivel is sokat játszanak együtt, rajzolnak, királylányoznak, beöltöznek, locsolnak, szaladgálnak, titkokat mesélnek, reading eggsszel játszanak. Csütörtökönként kocsival megyünk délután a suliba, mert aznap van a táncóra Thatchemben, 4-től Lénának, 5-től Adának. A táncnak nagyon hálás vagyok, nem csak azért, mert a lányok szeretik és ügyesek is, hanem mert rászorított a vezetésre és mert itt ismertem meg Rhonát, az itteni kevés "barátom" egyikét.

Szó általában fél6-ig dolgozik (ő is biciklivel jár), az esti program pedig a szokásos játszás, vacsora, fürdés, rendrakás.

Nagyon egymásra voltunk utalva az elmúlt évben minden szempontból és szerintem sokat "növekedtünk" és tanultunk. Mindannyian külön-külön és együtt is mint család. Nagyon jó volt.

Szóval a lányok és az angol. A fordulópont karácsonykor jött: három hétig nem voltak iskolában és amikor visszatértek, hirtelen a helyükre csúsztak a dolgok és elkezdtek angolul beszélni.Mi csak ámultunk és bámultunk.

Ada már szinte tökéletesen fejezi ki magát és persze állandóan angolul olvas (mert könyvmoly és a pár tucat magyar könyvünket már sok tucatszor olvasta). A tanítónénije szerint már az osztályban is remekül beszél -- ősszel még csak azt láttam, hogy megérti a kérdéseket és azt, miről esik szó, de inkább elkerülte a beszédet, ha lehetett. 

Lencsinek nem okoz problémát, ha Ada angolul kezd hozzá beszélni, természetesen csúsznak ki a száján a mondatkák, de szemlátomást kisebb a szókincse és kicsit szabadabban kezeli a szórendet, mint Ada. Persze még magyarul is! Nála tovább tartott, amíg elkezdett beszélni, de ez persze érthető, nem csak hogy kisebb, de ő csak napi 3 órát töltött -- nagyrészt játszással -- angol környezetben. Az oviban mindezzel együtt rengeteget tanult, imád írni (értsd: betűket rajzolni egymás mellé) és sok szót ki tud már olvasni angolul. (pop, mum, hug, put, ilyen egyszerűeket) Szeptemberben még visszafogottan lelkesedtem, de mostanra meggyőzött az itteni olvasni-tanítós rendszer: játékos, könnyed és valóban segít a gyerekeknek megbírkózni a kemény dió angol betűzéssel és olvasással.

Szóval lassan ott tartunk, hogy "jobban" tudnak nálunk angolul. Léna ugyan kevésbé tudja pontosan kifejezni magát, de számára oyan kifejezések és reakciók természetesek, amiket ha én mondok ki, már érzem is a könyvszagot, mert én nem az óvónénimtől hallottam ezerszer, hogy mondjuk there you go that's better, good girl amikor lesimította a pulóveremet. Adától pedig már volt, hogy megkérdeztem, hogy ez vagy az hogy van angolul és időnként előbb eszébe jutott, mint nekem. Az pedig, hogy nem kell a Present Perfectet, vagy a folyamatos és egyszerű igeidők közti különbséget "ésszel" megtanulnia... Priceless. :)

Itt május 1. nem munkaszüneti nap/ünnep, de május első hétfője igen és általában ekkorra időzítik a May Day-jel kapcsolatos tevékenységeket. A városban hajóverseny volt, amire saját készítésű járművel lehetett nevezni, illetve vásár és mulatság a parkban. Mivel Aduska épp jól volt, kinéztünk a bulira. A gyerekek felültek a körhintára és kaptak fish and chipset is -- bár Ada végül az otthoni paradicsomlevesre szavazott, mert az "olyan lett, mintha valamelyik nagymama készítette volna".

Különösebb mondanivalóm nincs is a hétfőről, mert Adának végül megint megfájdult a füle és egész héten itthon volt, de azért szép emlék, mert nyárias volt az idő, lehetett piknikezni és szólt a zene. A képen Lencsi az új ruhájában van, amin elefánt és zsiráf tanyázik és ami szerinte csodálatos. 

Lencsi szülinapja is megvolt, már alig várta és nagyon boldog volt, hogy mi mind őt ünnepeljük. A csokitorta váratlanul jól sikerült, bár persze lapos lett, mint egy palacsinta. Az ajándékok közül a locsolókannának örült a legjobban, ugyanis új szenvedélye a kertészkedés! Léna ilyen:

Kedves és barátkozós, bár kicsit félénk idegen gyerekek társaságában.

Szereti, ha mesélnek neki és nagyon szereti a zenét és főleg a táncot. A hét fénypontja számára  balettóra és itthon is gyakran talál ki koreográfiákat.

Az óvodát nagyon megszerette, bár a hétfői kirándulások kicsit megviselki, "mert nagyon elfárad a lábam".

Nem szeret gyalogolni, bár az elmúlt évben sokat fejlődött.

(Az elmúlt évben egyébként minden szempontból sokat "nőtt" és okosodott, csak hüledezünk, hogy a hároméves kisbabából négyéves hölgy lett.)

Néha hisztizik és sírásban tör ki, ha nem tetszik neki valami.

Nagyon kedvesen fejezi ki, ha jól érzi magát vagy szeret valakit.

Szeret futóbiciklizni, hintázni és mászókázni.

Nagyon szeret összebújni és olvastatni.

Szeret "írni" és rajzolni, már több füzetet megtöltött és naponta több önálló képet készít, mindig valakinek ajánlva.

Sok betűt felismer és le tud írni. (ez az ovi hatása meg Adáé)

Nagyon szereti Effit, a babáit és az állatait, boldogan gondoskodik róluk.

Akarata erős. Ahem.

Sokszor ébred morgósan, főleg a délutáni alvásból -- sajnos gyakran ébreszteni kell, mert már muszáj indulnunk Adáért.

Angliában szereti a fish and chipset, a játszótereket, az ovit, ahol van benti homokozó is, a hattyúetetést, a pubot (mert ott enni adnak), a charity shopokat, a tánctanárnénit és a kopogós sztepcipőt. 

De már szeretne hazamenni Magyarországra.

Kedvence a tészta, a sült hal, a csoki és a melegszendvics. :)

Ada március végén hatéves lett, de akkor pont sok betegség járt nálunk (ami azt illeti, egész február-márciusban) és nem írtam róla. Sajnos pont a szülinapján is nagyon lázas volt -- és még utána is napokig, végül ügyelet lett belőle --, de azért megünnepeltük! Ő pizsamában volt és az ünneplés után lefeküdt pihenni. (A képet ő választotta illusztrációként.) És akkor most Adáról:

Rengeteget olvas. Valószínűleg többet, mint a család egyéb tagja együttvéve.

Szeret számolni és a logikai feladatokat.

Szeret zenét hallgatni és énekelni.

Néha hallgatag, néha cserfes.

Meséket ír és naplójegyzeteket készít.

Megtanult angolul és már sok tucat regényt kivégzett ezen a nyelven is.

Angliában szereti az iskolát, a matekórákat, amikor a tanítónéni bábozik, a könyvtárat, a hattyúetetést, a pizzaevést, a barátokkal  rohangálást, az érdekes kirándulásokat.

De már szeretne hazamenni Magyarországra.

Nagyon megértő és nem kell neki sokat magyarázni.

Néha fél dolgoktól és szorong, de elmondta nekem, hogy a magyarázatok azért jók, mert azok "elfújják a félelmet". Kapott egy varázsigét is, amit akkor használ, ha este fél.

Néha hisztizik és sírásban tör ki, ha nem tetszik neki valami.

Néha úgy kell rávenni, hogy kidugja az orrát a lakásból. Aztán nincs kedve bejönni.

Nagyon megbízható.

Szereti a zöldségeket, a lemon curdöt, a leveseket, a borsófőzeléket és az almát. :)

Csütörtökönként a lányok táncórára járnak. Ez az egyedüli iskolán kívüli fix programjuk. A suliban ugyan sok after school club van, de Ada annyira fáradt már 3 után, hogy szerintem jobb, ha itthon pihen, vagy kinn szaladgál (Lencsinek meg tulajdonképpen nincs is lehetősége napi 3 órán kívül többet benn tölteni). Tavaly Ada egész tanévben járt művészi tornára, heti kétszer, ezt mindenképp akartuk folytatni, muszáj megerősíteni a hátát na meg az odafelé-nyafogás után mindig élvezte is.

A táncórával kapcsolatban az egyik legfontosabb tudnivaló, hogy Thatchamben, a szomszéd városban van. Vagyis autós program, tehát vezetnem kell, ha azt akarom, hogy járjanak. Az elején reggel már gyomorgörccsel ébredtem, de most már simán veszem az első kétszáz méter öt körforgalmát és az aszfaltra tévedő joviális angol teheneket. A tehenekkel kapcsolatban megtanultuk, hogy nagyok és hogy nem félnek az autóktól. Ja, ez az egzotikum azért van, egy kanyargós hátsó úton megyünk, ahol ha valaki mögém ragad, akkor Thatchemig élvezheti a hátsó lámpáinkat, mert előzésre nincs mód. Tudnék még mesélni erről a 14 perces útról, de valószínűleg érdekesebb lenne visszakanyarodni a tánchoz.

Sztep, balett, gimnasztika: így épül fel a hatvan perces foglalkozás. Lencsi a kicsikhez jár, tanulnak csattogni, forogni, bukfencezni. Ada a hatévesekhez, ők már bonyolultabb koreográfiákat, cigánykerekezést (még nem tud!) és nehezebb szteplépéseket vesznek.

Lencsi szerint a tánc csodálatos, a dressz gyönyörű, a kopogós sztepcipő pedig maga a menyország lábra húzható megtestesülése. Imádja az egészet. Ada inkább olvasna, de miután bement, már boldogan rohangál a kis társaival. (Akikkel megérteti magát! Nevetgélnek! Éljen!) Én kinn várok és az éppen szabad gyereket igyekszem szórakoztatni, amíg a másik táncikál. Ada általában kedvesen közli, hogy inkább olvasna, ha lehet -- akkor beszélgetek a többi anyukával, főleg Rhonával --, Lencsit pedig különböző gyümölcskombinációkkal, keksszel és annapetivel* szoktam szórakoztatni.

Katherine a távolságtartó, de nagyon kedves tánctanár minden évben nagy közös show-t koreografál, ahol az összes csoportja fellép. Tegnap és ma volt a két fellépés, Lencsi egy számmal, Ada hárommal szerepelt. Szombaton öltöztető voltam és délelőtt főpróbát is tartottak, úgyhogy 4-re, amikor kivonszoltuk magunkat az iskolából, úgy éreztem magam, mint aki egész nap követ tört. Nem, nem tudom megmagyarázni, mi volt ilyen nehéz, de a gyerekek is nagyon elfáradtak. Viszont megérte! Szerintem mindketten nagyon élvezték és helyesek voltak, Ada a három különböző jelmezben, Lencsi a csillogós szoknyában. Lencsiről az is kiderült, hog a színpadra termett: egyfolytában mosolyog és láthatóan otthon érzi magát a figyelem középpontjában, egy csöppet sem bizonytalanította el a színházteremnyi nézősereg és a reflektorok. Szerintem egyként sóhajtott fel a közönség, amikor kitáncikált pukkedlizni, de lehet, hogy csak elfogult vagyok. Adát már láttuk tavaly ehhez hasonló nagy fellépésen, szerintem ő sem izgult különösebben, bár sokat keresett a szemével és többször is boldogan integetett nekünk. Ma végre én is láthattam őket, mert nem kellett segítenem, így sikerült a szokásos meghatódós-anyukás nézőszerepet hoznom. Az iskolai gyűléseken is meg szoktam hatódni, borzasztó, edzenem kéne magam valahogy...  

*Az annapetit néha szeretném apró darabokra tépni, majd felgyújtani, de nem teszem, mert hogy venné ki magát. 

Huh. Elég kemény heteink voltak mostanában, sok-sok betegséggel, rossz hírekkel, kellemetlenségekkel. Úgyhogy most írok valami nyugodalmas témáról, miközben próbálom elfelejteni 2013 eddigi teljesítményét és jobbakat remélek. Lássuk az iskolai tantervet!

Az angol iskolai év háromfelé van osztva és mivel egy évre jöttünk, ebből mindhármat látni fogjuk. Az elsőn már túl vagyunk, az szeptembertől decemberig tartott. A másodikat január elején kezdték, ez a húsvéti szünettel fog véget érni. A harmadik pedig húsvéttől július végéig fut. Minden évharmad közepén egyhetes pihenő van, a végén pedig nagyobb szünet: a karácsonyi és a húsvéti szünet kéthetes, a nyári majdnem másfél hónap. Nekem ez a felosztás jobban tetszik, mint a két és fél hónapos nyári szünet otthon, mert a gyerekek így jobban tudnak regenerálódni. Más kérdés, hogy júliusban itt valószínűleg nincsenek akkora melegek, ezért lehet így is hatékonyan tanítani akkor.

Az évharmadok elején az iskolában beszámolnak a szülőknek arról, hogy miről fog szólni a következő 2-3 hónap, a gyerekek pedig egyénre szabott célokat kapnak. Ada curriculum-előadása január közepén volt. A jelen évharmad mottója a következő: az vagy, amit megeszel. Nézzük vázlatosan, mi mindent fognak csinálni:

Olvasás: az olvasás fejlesztése (olvassunk velük minden nap!); mondatszerkesztés gyakorlása és fejlesztése; érzékszervekkel kapcsolatos vers írása (?); ismeretterjesztő szöveg jellegzetességei, feladatok szövegezése; napi phonics órák.

Matek: 2-5-10-esével számolás (szorzótábla); 100 feletti számok; összeadás és kivonás fejben és írásban; formák; számsorozatok felismerése és képzése; ismerkedés a helyiértékkel.

Torna: ismerkedés a szertornával; zene és torna; csapatjátékok.

RE (azaz kb. hittan, vagy etika): A világ Istené? Az embereknek vigyázniuk kell a világra?

Citizenship (kb. állampolgári ismeretek) / PSHE (Personal, Social and Health Education): erőszakoskodás az iskolában -- és ezzel kapcsolatban egy csomó kérdés, pl. hogy érzi magát az, akit bántanak a többiek és mit jelentenek ezek az érzelmek, mit tehet ilyenkor ő és mit a többiek stb.; büszkének lenni arra, amiben különbözöm.

Zene: önkifejezés énekléssel és zenével

IPC (International Primary Curriculum - már írtam korábban, hogy a suli e nemzetközi tantervet is integrálta): Tudomány: az élelmiszerek szerepe, termesztés és termelés; hogyan végezzünk tudományos kutatást. (ez utóbbin muszáj mosolyogni) Földrajz: honnan jönnek az élelmiszerek, kultúrák és ételek. Történelem: a szüleink és nagyszüleink ételei. Művészet: művészek, akik ételeket használtak; gyümölcsök és zöldségek rajzolása és festése. Technika: hogyan tervezzünk meg, készítsünk el és értékeljünk egészséges pizzát. :))) Társadalom: az ételek szerepe az ünnepeken.

Házi: minden héten egy írásbeli feladat van (számolás, írás, rajz, bármi lehet), illetve naponta kell olvasni a gyerekekkel és vezetni az olvasónaplójukat.

Hogy tetszik? Nem tagadom, nekem nagyon. Egyrészt mert veszik a fáradságot és részletesen tájékoztatnak engem, a szülőt. Igen, ez nekem nagyon fontos! :) Másrészt mert izgalmasak a témák, sokszempontú a megközelítés és sokféle eszközt használnak. A tananyag elég nagy, már csak az olvasáselvárás megriaszthatja a mi iskolarendszerünkhöz szokott szülőket -- engem is megriasztana, ha Lencsi csöppent volna bele 5 évesen ebbe a környezetbe. De. Olvasóidőben és számoláskor (nem írok órát, mert nincsenek kicsengetések) 3-4 külön csoportban ülnek a gyerekek és mindenki a maga szintjének megfelelő feladatokat kapja, nincs frontális oktatás, sokat sétálnak és a teremben is sokat "helyezkednek". Amit lehet, játékos formában vezetnek elő a tanítók és sok a segítő, asszisztens, önkéntes, valamint alacsonyak az osztálylétszámok. Ada szerint az iskola "érdekes". Több kérdésem nincs*.

* Vagyis lenne, csak tudom, hogy úgysem kapok tőlük mindenre kiterjedő, részletes beszámolót a napjukról, úgyhogy kezdem feladni...

Tegnapelőtt megszületett a lányok unokatestvére, Szonja baba. Nagyon korán érkezett. Az állapota stabil, inkubátorban van, de biztosat csak egy-két hét múlva fogunk tudni. Most minden fohászra szüksége van.

Karácsonykor Magyarországon voltunk. Amikor eljöttünk Budapestről, a gyerekek szomorúan taposták az előző éjszaka hullott havat a repülőtéren: nekik sajnos nem jutott szánkózás és hóemberépítés ezen a télen. Egészen múlt hétig! Akkor ugyanis itteni viszonylatban rengeteg hó esett. Csütörtök este kezdett igazán havazni, de péteken reggel már látszott, hogy ennek nem lesz egyhamar vége. 8-kor még kaptunk egy smst az iskolától, hogy semmi változás, menjen minden gyerek bátran. 8.25-kor, a szokásos indulás előtti hajcihőben pedig megjött a hír: a romló időjárási helyzet miatt az iskola mégsem fog aznap kinyitni! Nem is tudom, van-e annál jobb, mint amikor meg lehet inni békében a kávét, melegítőre (tündérjelmezre) lehet cserélni az egyenruhát és forró pirítóst rágcsálhatunk, ahelyett, hogy meg kellene küzdeni a hóviharral az iskolába vezető úton. (Nekem rossz esetben napi 3-szor, de minimum kétszer, Lencsinek kétszer, Adának egyszer.)

Mondanom sem kell, a gyerekek is el voltak ragadtatva. A hó csak esett és esett és azóta is minden fehér, mert amint elolvadt volna, érkezett az újabb adag. A suli csak pénteken maradt el, utána viszont tulajdonképpen én már le is tudtam volna mondani az egész téldologról, legfőkép azért, mert... Az angolok nem takarítják el a havat! Sem a házuk elöl, sem a kisebb utcákból, sehonnan. Értem én, hogy nincs elég eszközük, de amikor egyik nap felolvad a hó, aztán éjjel ráfagy a járdákra a latyak, akkor másnapra tükörjég lesz. Kedden például kénytelen voltam babakocsival menni Adáért, mert abba legalább tudtunk kapaszkodni. Só...? Környezetbarát kavicsos homok...? A reakciós idő kicsit hosszú volt, nagyjából 5 nap. Úgyhogy budapestiek, ne panaszkodjatok, az ottani hóeltakarítás-helyzet még istenes ehhez képest. A szomszéd néni úgy fogalmazott, hogy borzasztóan el vannak maradva Európától ebben a kérdésben. Megszántam és mondtam neki, hogy ne aggódjon, sok minden másban azért eléggé jól teljesítenek.

A kertben aztán született két hóember, répaorral és kalappal, a kisebbik szemüveget is kapott.

És akkor most már jöhetne a tavasz.

A lányok iskolájában komolyan veszik az ünnepeket! Már többeknek meséltem mostanában, hogy nincs semmiféle szeretetünnepe-maszatolás, a karácsony Jézus születésének ünnepe és punktum. Úgy látom, maximális figyelmet fordítanak arra, hogy a gyerekek megismerjenek más kultúrákat (és különösen a társaikét), de ha keresztény ünnepről van szó, akkor kiderül, hogy a vallásos tradícióba ágyazottság milyen meghatározó eleme a kultúrának. Nekem ezzel persze semmi bajom, sőt, nagyon örülök neki, főleg azért, mert természetes, nem erőltetett és kedves. Ada otthon katolikus óvodába járt: ott is figyeltek az ünnepek megélésére, de talán nem ennyire és a "többfelé fordulás" biztosan hiányzott, úgyhogy érdekes valami egészen mást látni. Főleg egy kisvárosi angol állami iskolát.

Mindkét gyerek részt vett az évfolyama nativity playén, azaz a betlehemes előadáson. Az ovisok és a KS1 előadásán is a szokásos kellékek vonultak fel, angyalok, szentcsalád, pásztorok, háromkirályok, csacsik, ökrök, bárányok. Adáék egy összetettebb sztorit adtak elő, amelynek főszereplője az istállófiú volt, aki kicserélte a szúrós szalmát puha meleg szalmára, amikor látta, hogy egy kisbaba fekszik a jászolban. (Ne kérdezzétek, hogy miért nem Mária volt ilyen gondos, szegény épp csak hogy túl volt egy szülésen, örülünk, hogy talpra tudott állni. József apuka pedig nem úgy tűnt, mint aki a helyzet magaslatán áll.) Tanulság: még a legkisebb, a legutolsó is tehet nagy szolgálatot! Ada a "tömeg" nevű énekkarban szerepelt nagyon lelkesen.

Lencsiék az eredeti születéstörténetet adták elő, ők is sok-sok énekkel. A lányom csacsi volt és sokat küzdött a fülével, de azért boldogan énekelt. Az ő előadásukat tegnap láttuk, de ma is van egy, ha az órát nézem, megkönnyebbülten látom, hogy már túl van rajta. (A megkönnyebbültség azért, mert ugyan nagyon élveztük a fellépését, de tulajdonképpen főleg arról győzött meg, hogy Ada otthoni óvónénije nagyon bölcs volt, amikor azt mondta, a kicsik-középsősök nem szerepelnek közönség előtt semmilyen ünnepen, mert nagyobb stressz nekik, mint öröm.)

Ma még elmegyünk együtt a templomba délután, mert Adáék karácsonyi dalokat fognak énekelni, holnap az osztályoknak karácsonyi parti lesz a hagyományos karácsonyi ebéd után és saját (!) ruhában mehetnek, pénteken pedig szülőkkel közös final assembly, vagyis szünet előtti zárás és értékelés. 

Tegnap vettem egy (...hatásszünet...) egész pulykát, ami vészjóslóan mered rám a hűtőből, ahányszor csak kinyitom. Drukkoljatok, hogy valami ehetőt sikerüljön belőle csinálni szentestére! (Ha valakinek van szuper receptje, ne fogja vissza magát, különben marad az internet-recepttár.)