Szokták kérdezni tőlünk, hogy a gyerekeink mit csinálnak, amikor mi múzeumba megyünk? Most már nem is kell nevetnem a kérdésen, csak szépen elmagyarázom, hogy
a) oldogatják a gyerekeknek szánt feladatokat;
b) mesélünk nekik a kiállításokról;
c) sütit esznek a kávézóban és megnézik a shopot;
d) kedvesen és okosan viselkednek, mert kedves és okos gyerekek;
és olyan is van, hogy e) rohangálnak és sikítoznak, miközben úgy teszünk, mintha nem hozzánk tartoznának.
Pesten is el fogunk kezdeni szisztematikusan múzeumba járni, remélem, nem fog csalódást okozni. Jajj, ez az utolsó félmondat rémesen nagyképűen hangzott, belátom. :)) De tényleg magasak az elvásáraink a szuper feladatos füzetek és feladatos hátizsákok után. Egészen komolyan egyetlen múzeumban, katedrálisban (!!) és kúriában/kastélyban sem jártunk, ahol ne lettek volna felkészülve arra, hogy gyerekek is jönnek, akiket nem megtűrt kis mellékszereplők, hanem a jövőnek az ő nemzedéke, akiket muszáj múzeumközönséggé nevelni. A kedvenceim a katedrálisok children's trailjei voltak, olyan feladatos füzetek, amik érdekes szobrokra hívták fel a figyelmet meg rózsaablakokat rajzoltattak és egyszerű kis történeteket meséltek a templomról. Hát így is lehet, nem csak pisszegő teremőrökkel.
A taktikánk egyébként általában az szokott lenni, hogy az odafelé úton mesélünk az adott katedrálisról/kúriáról/kiállításról valami borzasztó lebilincselőt az érdeklődés felkeltése végett. Aztán a bejáratnál felmarkoljuk a füzetet, ha van, megnézzük a leginkább izgalmasnak tűnő részt (max 2 óra szokott lenni), ha kell, sütiszünetet tartunk. Ha túl sok és túl nagy az anyag, mindig megkérem őket, hogy válasszanak ki egy festmény, sarkot, tárgyat az adott teremben és megnézzük azt, a többire ügyet sem vetünk. Szeretem ezt a módszert, mert több emlék marad meg, mintha mindent akarnánk. Senki nem hiszitizik (vagyis csak keveset és főleg csak én, ha nem kapok kávét), nincs erőltetés, nincs szenvedés, mindenki jól jár.
