Mivel január óta pár hét egészség-pár hét betegség ciklusokat írunk le családilag, már nagyon vártam a májusi hétvégéket, amikor végre megint mindenki jól lesz, a náthákra és fülfájásokra már nem is emlékszünk, a szél balzsamos, a szoknyák pörgősek, a napsütés aranysárga.
Oké, tőlem lehet eső is, elvégre időleges otthonunk állandó jelzője a “ködös”, csak legyen már végre mindenki egészséges. A várakozás a múlt hétvégében csúcsosodott ki: egyrészt születésnapom volt és “egész nap azt csináljuk, amit anya szeretne”, másrészt nagyon vártuk, hogy végre újabb sort pipálhassunk ki a mindenképp megnézendő úticélok listájáról.
Szombaton a szülinap jegyében Newburyben turistáskodtunk és nagyon jó volt, gondoltuk, rápihenünk a vasárnapi nagyobb kirándulásra. Aztán Szó ágynak esett szombat este, úgyhogy visszaraktam a térképet meg a messzelátót a fiókba és inkább főztem neki egy teát. Vasárnap aztán rögtönzött kirándulásra vittem a lányokat, a beteg meg itthon kúrálta magát – be is jött, sokkal jobban lett hétfőre.
A West Woods felé vettük az irányt, ez az iskolához közel eső erdőcske a város szélén: Lencsiék ide szoktak járni hétfő reggelenként a szokásos Muddy Monday túrájukra. Az erdő előtt van egy szép kis domb, ahonnan látszik a város, a templom és a Donnington Castle is. Itt jött a meglepetés, elővettem az előző nap titokban megvásárolt sárkányt. Szélben nincs hiány errefelé, dombtetőn lakunk és az iskola is velünk egy vonalban van. Rutinra azért még szükség lesz a reptetésben, én ugyanúgy kezdő vagyok, mint a gyerekek, de nagyon klassz volt így is.
Aztán besétáltunk az erdőbe. És akkor jött a második meglepetés: a lábaink előtt hihetetlen-kék harangvirágszőnyeg, ameddig csak a szem ellát. A gyerekek egészen lázba jöttek, ami nem is csoda, a hétköznapi kis erdő valóban elvarázsolt mesevilággá változott. – Enchanted forest, we are in an enchanted forest! – ezt suttogták egymásnak és pont úgy néztek ki, mint két meseszereplő.
Aztán tettünk egy nagy kört, kerestük az ösvényeket, átkeltünk a patakon (kéne nekem is egy gumicsizma) és végül visszajutottunk a mezőre, ahonnan indultunk. Azt hiszem, a lányok végig nem voltak benne biztosak, hogy valaha is visszajutunk a valóságos világba. De még be kellett ugrani a teszkóba, aminél prózaibb programot el sem tudok képzelni, ez pedig elég volt ahhoz, hogy engem a valóság talaján tartson. Így ki is találtunk az erdőből.
Hát így lett egy csalódásokkal induló vasárnapból igazi varázsnap. Ha már egyéb szövegekkel nem haladok olyan jól, legalább élőben sikerül néha meséket írni... Legközelebb elvisszük a Szót is!
