Anya hozzon vizet, apa ne! Kiöntjük, amit apa hozott, anya hozzon! (Kétségbeesett sírás)
Anya tegyen be a kádba! (!!! ezt sosem az én dolgom volt!)
Anya tudi, hogy kell pelenkázni! Nagymama nem. Csak anya! (Még nagymama sem...!)
Anya fújja orromat.
Anyával sétáljunk! (Játszótérről húsz perc séta után bömbölve feljövetel)
Anya ne menjen vásárolni! (Sírás-hüppögés)
Anya ne menjen csipetközire, anya ne menjen könyvtárba... Satöbbi.
Az anyja tanácstalan, ő kínlódik, a harmadik szereplő a partvonalra állítva. Nem könnyű! Elsősorban biztosan neki nehéz. Beteg volt a múlt héten (ki is hívtam hozzá, először a doktornénit, aki rém kedves, csak annyira idegesítően vááááárja a pénzt a vizit végén, mindegy, ez egy másik poszt témája lesz), aztán meg valószínűleg érzi, hogy nagy változások jönnek, úgy látszik, ez elég indok arra, hogy minden csak anya-anya-anya legyen, főleg ha ott vagyok vagy voltam. esetleg leszek. Tehát szinte mindig. Pedig "amúgy" nagyon szelid és nemhisztis gyerek, jól alszik, nem csapkodja a földhöz magát, kommunikatív és kedveskedő és nagyon érzékeny. Egyrészt legszívesebben megcsinálnék mident én, csak ne görbítsen szívszaggatóan, másrészt meg nem: nem cipelhetem midenhova és... és nem tudom, ne menjünk be ebbe az utcába. Aggódom és kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a következő másfél hónap alatt és egyelőre elképzelhetetlen, hogy több/sok napot külön leszünk, amikor a kicsi megszületik. Igyekezni kell majd jó programokat kitalálni neki arra az időre, fájdalomdíjként.
