Két napja délután annyira kimerült a sírástól, hogy csak azt hüppögte-zokogta, "engem..., engem...".
Ada nem volt "könnyű" az elmúlt hónapban. Vagyis már augusztus eleje óta... A hirtelen jött féltékenység számlájára írom a dolgot, ami nála anyásságban nyilvánul meg; na és persze a dackorszak is most sújtott le ránk. Érdekes: Lencsi három hónapos koráig nem féltékenykedett, nem bántotta, különösebb jelét nem láttuk annak, hogy kibillent volna a kis lelki egyensúlya. Aztán, ahogy L. egyre inkább kinyílt a világ felé, úgy Adus is megkergült. Egy időben minden nap egyórás sírás volt a program, amit látszólag valami apróság váltott ki -- igazi könnyekkel (tehát nem színjáték volt, hanem igazi fájdalom), valamint sok anya ne szoptass, anya, engem vegyél fel, anya, tedd le Lénát. Az esti elalvás csak úgy ment mostanában, ha mellé feküdtem-ültem, amíg el nem aludt, a normális 8-as fekvés 9-re tolódott. Nehéz dolog. Nehéz látni, hogy szenved, nehéz Lencsi miatt is, mert a kisigényű kisebbik gyerektől nem akarom elvenni még azt a kis időt és figyelmet, amit kizárólagosan igényelne és nehéz azért is, mert Iszonyú Fárasztó Nekem. Fizikailag és lelkileg is.
Azért most már sokat javult a helyzet. A héten a nagyszülőknél voltunk, ott még lezajlott két sírásroham, de már érezhetően nem a mindennapi rutin része. Remélem, nem csak a vágyaimat fogalmazom meg, hanem tényleg csendesedik a viharzás. Ja, és Lénát (egy szörnyűséges kivételtől eltekintve) nem bántja, ami azért megnyugtató. Persze a fél szemem mindig rajtuk van!
