Annyi minden történik és csak kapkodom a fejem, aztán pedig mindent elfelejtek, elkopnak az emlékek az aranyos mindennapos apróságokról, kimennek a fejemből a gyerekszájak, a vicces kérdések és a még viccesebb megállapítások. Na de. Lássuk.
Két hete Ada felszállt a Miskolc felé tartó vonatra és három éjszakát a nagyszüleinél töltött, nélkülünk, életében először. Nagyon jól érezte magát, előtte számolta a napokat, hogy mikor mehet már, péntek este pedig, amikor felhvítam, a következő párbeszéd zajlott:
Én: Adus, holnap reggel találkozunk, megyünk mi is a nagyiékhoz, már nagyon várom! Hurrá, hurrá!
A, sírós hangon: Jajj, neeeee, ne holnap reggel!
Én, kétségbeesve: Ó, kicsim, azt hitted, már ma megyünk? Nem tudtunk ma menni, apa dolgozik, csak holnap érkezünk.
A: Ne holnap gyertek! Gyertek a másik holnap! Hogy még kettőt kelljen aludni! Én még szeretnék itt maradni EGYEDÜL!
Aztán meggyőztem, hogy még maradunk pár napot, így nagy nehezen meg tudtam nyugtatni. Persze kicsit fájt, hogy nem ugrik az egekig a boldogságtól, hogy láthat minket, ráadásul ilyen hosszú távollét után, de azért leginkább csak nagyon örültem, hogy ennyire szeret a nagyszüleinél lenni. Szóval ez volt a nagy kaland.
Aztán pedig szombaton leszakadt az ég és rengeteg jégeső esett, bár akkor még nem tudtuk, hogy ez csak a kezdet. Szerencsére azért volt, aki élvezte a katasztrófát, a betört tető, a jeges hideg és az elvert virágok ellenére:
