Ma azt a felfedezést tettem, hogy Adának nagyon fontos, hogy is néz ki az étel, amit eléteszünk. Ez az egész azért érdekes, mert csak mostanában kezdem megszokni, hogy a lányunk nem olyan rosszevő, mint azt régen gondoltuk, egyszerűen csak nekünk, szülőknek megy nehezen a paradigmaváltás. Ebben is.
A tárgyra térve: (a még mindig problémás) reggeli előtt gondoltam egyet, megvajaztam, felkatonáztam egy szelet kenyeret és a katonákat megkentem (cukormentes) cseresznye-, illetve baracklekvárral, aztán pedig kiraktam egy bordó-sárga mozikképet velük. Nagy volt az öröm, amikor letettem elé a tányért, "húúúú, szééééép" (elkrekedett szemek), "nagyon finom, ízlik" -- és megette az egészet az utolsó morzsáig, pedig kenyeret csak alig-alig szokott csipegetni.
Az esti gyömbéres sütőtöklevesre viszont egy kategorikus nemfinomat és vádló tekintetet kaptam. Miután magamhoz tértem, eszembe jutott, hogy pont ma olvastam, hogy a kisgyerekek még nem érzelmi alapon esznek (bezzeg én a felnőttek), úgyhogy ezt sem vettem nagyon a szívemre.
(Azért megjegyezném, hogy igenis nagyon finom volt, úgyhogy a szezonban még sokat fog vele találkozni, lesz ideje megszeretni!)
