Múlt vasárnap járt nálunk a Mikulás. Egyrészt a szokásos cipőpucolós-ablakos, másrészt SZEMÉLYESEN is megjelent a játszóterünkön. (Lelkes játszóteres családok szervezték, évek óta van, csak mi tavaly nem értünk rá.) 4 körül mentünk le, már majdnem sötét volt, nagyon hideg, az arcokon izgatott félmosoly, már jópáran lenn voltak. A nagyobb gyerekek a kerítéshez gyűltek és az erdős domboldalt pásztázva énekelni kezdtek, a szülők fáklyákat és gyertyákat gyújtottak. Telt-múlt az  idő... és egyszer csak, az erdő felől megjelent a puttonyos, piros ruhás, vattaszakállas Mikulás. Hosszú léptekkel tartott a játszótér felé. Leült egy padra és kettesével-hármasával hívni kezdte a gyerekeket. A kicsikkel kezdte, úgyhogy Adus is viszonylag hamar sorra került. Nagyon izgatott volt (vagyis eléggé félt... na jó, őszinte leszek: rettegett). Amikor kicsit közelebb mentünk, rögvest száznyolcvan fokos fordulatot tett és csak a sötét hintasort volt halandó nézni az apja karjából, majd azt ismételgette, bátorítva magát, hogy "csak a sapkája bojtját nézem". Abban a percben arra gondoltam, hogy talán nem is volt akkora ötlet ilyen traumának kitenni ezt a szegény kislányt, de aztán felhangzott a neve és odakísértem és a Mikulás elmondta, hogy hallotta ám, mennyire szereti az állatokat és hogy legközelebb elhozza majd a rénszarvasait is és akkor Ada már mosolygott, bár válaszolni továbbra sem volt hajlandó, de a csomagot azért elfogadta. Kicsit még beszélgettünk és fagyoskodtunk, megvártuk a többi gyereket és elköszöntünk a Mikulástól, aki az erdő felé vette az irányt (érdekes, egyesek látni véltek  egy fiatalembert nem sokkal később a Nagyszombat utcában, éppen egy vattaszakálltól igyekezett megszabadulni).