Lencsivel kapcsolatban Mrs Smith és Mr Gilmartin volt a beszélgetőpartnerem. Mindketten főleg Lencsi csoportjában vannak, de a rendszer más, mint otthon, van egy "főóvónéni" (ő a nagyon szeretett Miss Beckett), rajta kívül pedig 2-3 mezei óvónő, asszisztens, segítség. Tehát a gyerekek több felnőttel is rendszeresen együtt vannak és kevesebb gyerek jut egy pedagógusra. Minden ovishoz hozzárendelnek egy felnőttet, aki egy kicsit jobban figyel rá, vezeti a fejlődési naplóját ésatöbbi. Ez a napló nagyon jó dolog! Belenéztem, amíg vártam a beszélgetésre, ez is képekkel illusztrált beszámoló a kis óvodás életéről. Nem napra lebontott persze, de ha valami érdekes történik, azt beleírják, illetve rendszeresen megfigyelik, amint felnőtt vezette feladatot csinál, szabadon játszik, szocializálódik és ezt mind-mind rögzítik. Többet megtudtam ebből a naplóból, mint a kislányom napi beszámolójából, az biztos! Nagyon érdekes volt.
Egyébként csupa jó dolgot mondtak Lénáról, már beszokott, szívesen játszik, énekelget angolul (ezt én is meséltem), szépen rajzol. Amiről viszont nem tudtak, az az, hogy Lencse többször jött haza olyan sztorival, hogy bántották... Múlt héten meglehetősen fel is mérgesedtem, főleg azért, mert szegény nem tudja megmondani a gyereknek, hogy hagyja békén (legalábbis szavakkal), sőt, az óvónőknek sem tud szólni, úgyhogy magára van hagyva ezzel az egész konkfliktus-dologgal és úgy éreztem, hogy most az én feladatom az anyatigrisség. "Apróságok" voltak persze, egy hajhúzás, egy meglökés, egy ajtón-ki-nem-engedés, de ezek neki nagy dolgok, mert Ada sosem verekszik és mi sem bántjuk soha, úgyhogy meglepetésként érte, hogy ilyen is van. Amikor elmondtam, mik történtek, először is meglepődtek, aztán elmesélték, hogy az eggyel nagyobb kislányok nagyon anyáskodnak Lencsi felett -- részben azért, mert ez szokás, részben mert tetszik nekik Léna. És ez fordulhatott át egy kicsit erőszakos tereletésbe. Megbeszéltük, hogy erre jobban fognak figyelni. A szülői utáni délelőtt aztán szólt az óvónéni, hogy Léna elég csendes és kicsit sírós volt aznap, szedjem már ki belőle, hogy mit történt, mert neki nem sikerült. Hát kiderült, hogy egy nagyobb lány felemelte (a "nagyobb" itt kb. a középsős, tehát receptionbe járót jelent), aztán elejtette, ő pedig beütötte a fejét. Szóval a dolog nem oldódott meg varázsszóra, de azért nagyon nem aggódom, mert valóban úgy látom, hogy komolyan veszik az ilyesmit. És nem leszek visszafogott és állandóan rá fogok kérdezni -- olyan udvariasak, hogy úgysem fognak morogni érte. Úgy érzem, hogy ő nem tud kiállni magáért, úgyhogy segítenem kell neki. És megbízom a pedagógusokban, elégedett vagyok velük, de most kell egy kis plusz Lencsinek.
(Érdekes ez, amikor még egész kicsik voltak, sokkal kevésbé tudtam fellépni az autoritás ellenében "értük", pl. eszembe nem jutott volna ellentmondani az orvosnak vagy a védőnőnek, mostanában viszont sokkal kevesebb skrupulusom van. Azt hiszem, ott kezdődött, amikor tavasszal rászóltam Ada művészitorna-tanárára, hogy szüneteltesse a lányom nyaggatását, nem azért nem csinálja a gyakorlatot, mert kerge, hanem mert belement a tenyerébe egy szálka a színpadon ugrálás során. Igen, szálka, nézze meg. De igen, szálka, ott elöl a nézőtér felé. Igen, ott. Látja? Remek. Irtó mérges voltam.)
Alapvetően persze minden rendben van. Érdekesség: Lencsi csoportjában összesen 7, azaz hét nyelv van! Angol, magyar, kínai, litván, talán urdu -- és a többit nem tudom. Szóval nem újoncok a nem angol anyanyelvű gyerekek beszoktatásában! Ez persze nem szokatlan Angliában, sok a bevándorló. Az egész iskola az International Primary Curriculum szerint működik. Nekem tetszik ez a sokszínűség meg látni, hogy mi mindent megtesznek egymás megismeréséért. Szerencsések vagyunk, nem?
