Ezen a nyáron már négy esküvőn voltunk. Az elsőre Adussal mentünk, Lencsi itthon maradt (négy hetes volt). A másodikra együtt mentünk, a legkisebb hat hetes volt ekkor, három órát "mulatoztunk" (csak a rend kedvéért: a szertartás nagyon szép volt, hát hiába, minket is ő adott össze, a menyaszony gyönyörű, a kaja finom) majd hazatértünk.
A harmadik, Zsófié és Domié már igazi, meghatódós esküvő és nagy buli volt számunkra (egy háromhónapos sokat bír). Rekkenő hőségben leutaztunk Budatéténybe, megcsodáltuk a villát, köszöntünk az ismerősöknek és barátoknak, Adával megkerestük a szépséges menyasszonyt a toronyszobában, váltottam pár szót a gimnáziumi matektanárommal, teljesítettem a kötelességemet mint tanú, beleborultunk a fiatal pár nyakába, aztán levettem a rémes spanyolcsizmámat törpetűsarkúmat és elszöktem egy lénaetetés erejéig, majd leveseztünk vidám asztaltársaságunkkal, lufit eregettünk és beszédeket hallgattunk, végül pedig fél 9-kor hazavittük a pulyákat, Adust lefektettük, Lencsit anya kezébe nyomtuk (ezúton is köszönjük) és visszamentünk a lagziba, ahol fél 3-ig mulattunk. Nagyon jó volt és szép és elegáns és laza és kellemes és stílusos, sosem feledjük, köszönjük, szépek voltatok.
A negyedik esküvő, Rékáé és Lacié, szintén különleges volt, kaptunk ugyanis egy sógornőt! Az úgy volt, hogy pénteken utaztunk le Barcikára, hogy felvehessük a (pattogós) ritmust a szombati esküvőre készülve. Hát, a ritmusfelvétel nem sikerült tökéletesen, ugyanis Adusnak elég rossz éjszakája volt, szombat reggelre pedig hőemelkedése volt és nagyon elesetten pislogott az érkező vendégekre. Én persze kicsit bepánikoltam, de aztán tudott aludni, kapott némi nurofent és elindultunk a szertartásra. Látszott szegénykén, hogy nincs teljesen jól, de mindent összevetve elég jól érezte magát, a nagy-nagynénik tutujgatták (szülőpárom a vőlegény tanúja volt, bizony, ez egy ilyen nyár!), felfedezte a templomot, közölte, hogy a menyasszony és a vőlegény nagyon szép, illedelmesen ült Marci nagy-nagybácsi ölében, az étteremben táncolt a nagyival, evett az isteni vacsorából, ja, és remekül elszórakozott a dekorációs kavicsokkal. Lencsike magaviseletéről sok írnivaló nincs, ugyanis vidáman pislogott a nap nagy részében, kivéve akkor, amikor az orgona felébresztette a templomban, de akkor is hamar megnyugodott. Az étterem feletti panzióban volt egy szobánk, ahol lefektettük őket (vagyis egy idő után a nagymama vigyázott rájuk és ringatta Léna Zsófiát, ezúton is köszönjük). A körülményekhez képest simán elaludtak, úgyhogy addig élvezhettük a lagzit, amíg fel nem sírt a bébiőr (Adus a betegség miatt, Léna erre válaszként ijedtében). Szerencsére a tortát megkóstoltam még!
