Az úgy volt, hogy egyhetes síelésre megyünk Ausztriába, a Kreischbergre, aztán úgy alakult, hogy csak hat nap lett, de erről majd később.
Idén négy család ment, hasonló korú gyerekekkel, Orsiék, Gyöngyiék, Eszterék és mi. A megállapodás szerint mindig beosztottuk, hogy mely délután mely szülők mennek sízni és ki az a négy ember, aki otthon marad a nyolc gyerekkel: erre azért volt szükség, hogy a párok együtt is tudjanak siklani. A rendszer két gyermekmentes, síelős délutánt biztosított minden felnőttnek a négynapos bérletből, ez elég jó arány, azt hiszem. A délelőtti műszakban pedig a négy nagy ismerkedett a léccel meg a bakanccsal meg a házikóformázással a hegyen egy-egy szülővel. A terv remekül működött, bár az utolsó nap kicsit döcögősre sikerült, mert szegény Álmi megbetegedett és haza kellett menniük, így aznap délután GYöngyinek kellett négy darab gyerekre vigyáznia, hogy mi a terv szerint síelhessünk. A feladatot remekül teljesítette, vigyázott négy NEMALVÓRA, sosem múló hálánk. Nekem különösen fontos volt ez a délután, mert most először síeltem úgy igazán (jó, jó, kék pályán, de akkor is).
Ada: első nap az apjával ment fel (a buborék is nagy élmény volt neki), ügyesen tartotta magát és a bakancstól sem ijedt meg, sőt, a felfelé húzó kötelet is használta. Második nap: velem ment, aminek a pozitív folyománya az volt, hogy megtaláltuk a varázsszőnyeget és a vonzó szivacsszobrokat (amely mintegy húsz méterre volt a kötélpályától, de összehasonlíthatatlanul érdekesebb volt a gyerekeknek, abba most ne menjünk bele, hogy előző nap hogy nem találták meg...), ellenben nem akarta elengedni a kezemet és eszébe sem jutott egyedül csúszni, bár ügyesen sétált lefelé sítalpakon. Akkor úgy döntöttem, hogy az apja megfelelőbb motiváció és rábízom ezt az egészet, így harmadik nap ismét vele ment ki: és sikerült is lecsúsznia egyedül! (Azért ne fekete pályát képzeljetek el, csak egy kis húszméteres lankás domboldalt.) Negyedik nap minden felborult (Álmi lázas volt, Eszterék - terv szerint - hazautaztak), így a fennmaradó két család (nehéz szívvel, de) cakkompakk felbuborékozott a hegyre. Aduska már egész ügyes volt, kicsit kanyarodott is és sikerült megállnia. Lencsi egy darabig élvezte a hóesést és a látványt, aztán kezdett látványosan unatkozni, így lehussantunk, hogy hazamenjünk lefektetni őket és készüljünk a délutáni visszajövetelre.
A ház nagyon jó volt, a kicsik gyakorlatilag végig ott voltak, de nem unatkoztak: a pajtában malacok, tehenek, boci, kecskék, kinn nyulak, a végtelenségig molesztált macskák és egy játszótér. Na meg alpesi levegő, alpesi táj és alpesi szagok.
Jó volt. És több szempontból is áttörést jelentett: a családunk sítudása nagyjából 15 %-kal emelkedett, úgyhogy most már bárhogy is kapálózom és ellenkezem, kénytelenek leszünk eljárni síelni. Blah.
De nem is bánom annyira...
