Korán reggel van, a gyerekek az ágyukban, én Lencsi mellett kucorgok a matracon (odarendelt) és próbálok aludni még egy kicsit. Persze nem lehet:
Ada (hirtelen): Van itt valaki?
Én: Hmmm.
Ada (élénken): Miért ez a takaró van rajtam? Na mindegy, Léna figyeljél. Hány világító csillag van az ágyad felett?
Én: ?!?!
Léna (boldogan): Nem tudom!
Ada: Na jó, mondok könnyebbet. Ha elveszünk kettőt a világító bolygókból, hány marad? Na, hány?
Léna (vidáman): Nem tudom!
Ada: Anya, te tudod?
Én (elhalón): Gőzöm sincs...
Ada: Na jó, Léna, akkor figyelj. Hány babaház van a szobában? Az, ami az enyém, meg...?
Léna (örömteli hangon): KETTŐ!
Ada (magán kívül): IGEN!
Itt rájöttem, hogy ezek végérvényesen felébredtek és átmentem a hálóba. Alvás persze már nem volt... Pedig tudtam volna!
