Október második hétvégéjén Vincéékhez mentünk Leedsbe. Érdekes dolog a távolság, mindig meglep, hogy mennyire relatív: Zsófi (és családja) most 310 kilométerre lakik tőlem (és családomtól), mégis úgy érzem, hogy tulajdonképpen szomszédok vagyunk, különösen mivel az elmúlt 3 évben sokkal nagyobb volt a távolság és alig találkoztunk. Arról már nem is beszélve, hogy Domival még régebb óta nagy a távolság és hogy a gyerekek születése óta akaratlanul is kevesebb erő és energia jutott a régi barátságokra. Mert a barátok dolgoznak, utaznak, a szülők dolgoznak, nevelnek, a napok hosszúak, de az évek csak telnek és telnek. (Jól van na, szürke novemberi nap van, néha az én ujjaimon is kicsöpöghet némi felületes konyhafilozófia!) Szóval nagyon jó, hogy megint szomszédok vagyunk!
Az odafelé út nem egészen úgy sikerült, ahogy számítottuk, ugyanis a péntek délutáni csúcsban 5 és fél órán keresztül araszoltunk-süvítettünk az autópályán. Csak az összehasonlítás kedvéért írom: visszafelé bő 3 óra alatt megjártuk az utat. A gyerekek viszont csillagos ötöst érdemelnek, nem nyígtak, nem szenvedtek, egész jó hangulatban telt a pihenőmentes (!) út. Szónak is gratuláció jár. Természetesen nekem is, nagyon el szoktam fáradni az anyósülésben magazinlapozgatás közben.
Szombaton Yorkba indultunk. Letettük az autót egy P+R parkolóban és bebuszoztunk a városba (Oxfordban is így kellett volna), ahol megnéztük a Jorvik viking múzeumot. York környékét, sőt, a mai észak-Anglia nagy részét a késő 9. századtól a 10. század első feléig ugyanis vikingek lakták, a területet pedig Jórvík Királyságnak hívták. A hetvenes években nagy ásatássorozat indult, az ott és azóta talált kincsekkel és leletekkel, na meg a kultúrára és életmódra vonatkozó következtetésekkel lehet megismerkedni a múzeumban. Már többször megbizonyosodtunk róla, hogy a gyerekeknek mind múzeum/képtár/kiállítás érdekes, ha érdekessé tesszük nekik. Ebben egyrészt nagyon jók és felkészültek az angol múzeumok, másrészt a városnézésekhez én is szoktam kis útilapokat csinálni nekik. Most ez utóbbira sajnos nem volt időm, de a Jorvikba nem is kellett, mert a kiállítás nagy részét úgy néztük meg, hogy egy kiskocsi vitt körbe a rekonstruált viking városkán, ahol volt hentes, kockázó gyerekek, vásár, beszélgető szomszédok, szagok, színek, zajok. A mozgó bábuk egészen élethűre sikerültek és bár én viszolygok az ilyesmitől (a Madame Tussauds-ba például hat lóval sem lehetne), ez egészen informatív és kidolgozott volt.
A múzeum után pubban ebédeltünk. (Már megint egy Swan! A pubok nagy része swan, lamb vagy fox, esetleg hog, Szóval már vadásszuk a fantáziadúsabb kocsmaneveket, de ezek az állatok általában tarolnak.) Később elsétáltunk a katedrális, vagyis a York Minstrel felé, de közben Lencsi és Vince készültek álomra hajtani a kis fejüket, úgyhogy csak Adával mentünk be felfedezni a templomot. És milyen jól tettük! Ada külön feladatlapot kapott, amelyben az elfelejtettem-nevű majmocska vezette körbe a katedrálisban, és rajzolnia kellett, képeket keresnie, másolnia, kiegészítenie, számolnia. Csupa-csupa neki való kihívás. Szerintem azt is értékelte, hogy végre az ő tempójában haladhatunk és mindig tudok rá figyelni, szóval jól érezte magát. És én is. Mert tudtam a magam tempójában haladni és Adára meg a York Minstrelre figyelni... Kifelé pont összefutottunk a csapat másik felével és sétáltunk-sütiztünk még egy nagyot, mielőtt visszabuszoztunk volna az autóhoz. Jó kis nap volt!
