Az úgy volt, hogy karácsony előtt tíz nappal Lencsi benáthásodott. Aztán Ada is. Nem súyos, gondoltuk, még lázuk sem volt. Aztán szépen kezdtük lemondogatni a programokat. Aztán nem sütöttünk mézeskalácsházat. Meg mézeskalácsot sem. És nem mostunk ablakot. És nem varrtam filckajákat. És nem fontunk koszorút az ajtóra. És nem vágtunk papírcsillagokat az ablakokra. És nem sétáltunk az adventi díszbe öltözött városban. A karácsonyi sütik hozzávalói a spájzban magánylottak. Mert orrot szívtunk. És sós vizet spricceltünk. És köhögéscsillapítót adagoltunk. És c-vitamint csepegtettünk.
Aztán valahogy mégis lett karácsonyi hangulat, mert két kisgyerekkel megjön az magától is, nem kell különösebben erőlködni. A fát 23-án este díszítettük fel, ugyanúgy, mint tavaly, hogy nálunk már 24-én este elkezdődjön az ünnep, mielőtt elragad a karácsonyi forgatag. És így is lett, 24-én reggel a pizsamabogarak megtalálták az ajándékokat (amiket az angyalok hoztak az általuk feldíszített fa alá -- a jézuskázást ne tudnám szájrángás nélkül vállalni, azt hiszem). Ada ajándékain A betű volt, a többin értelemszerűen L, úgyhogy meg is tudták keresni egyedül. Adus kisvakondos kirakót és két szobányi babaútort kapott és Finduszos könyvet, de azt sajnos el kellett süllyeszteni (erről majd külön poszt). Lencsi textilkockákat és egy régi játékot becsomagolva. Boldogan tépkedett.
Aztán játszás, aztán ebéd, némi orrtörlés és aggodalmaskodás, aztán Attila út, vacsora, Lukács evangéliuma és ajándékáradat, majd haza és felnőttajándékok. Karácsony első napján pakoltunk, anyáék hoztak ebédet és nagyszülői felvigyázást, majd elindultunk Barcikára. Ott ismét csodálatos ajándékhalmok (sajnos túl gyávák vagyunk azt mondani, hogy mindenki csak egyvalamit kaphat, talán majd jövőre :), rengeteg finomság, látogatás Marciéknál, séták nagyapával, ALVÁS, tehát minden, amit az ember egy ünneptől elvár.
Folyt. köv.
