..napló..

A kisbabám már nem újszülött...

Hát, akkor kezdjük. Léna nagyon "jó" baba. Nyugodt, igazán keveset sír (persze jelzi, ha már nagyon éhes vagy bántja valami), sokat eszik, az első találkozástól kezdve nagyon ügyesen szopik, szépen kerekedik, nagyokat alszik és gyakran némi nézelődés után csak úgy álomba szenderül.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Mert ez a legnagyobb dolog. Amit én korábban nem ismertem. Márminthogy egy ekkora gyerek simán elaludjon egyedül.

Fantasztikus.

Egetrengető.

Szerintem akinek nem volt még sírós gyereke, az nem is tudhatja, mit jelent ez.

Éjjel 1-2-szer ébred enni, de rögtön visszaalszik. Szívesen fürdik, általában az apja fürdeti őt is (aki, mármint a kedves apuka lassan talán az "undorító" fürdetőkrémet is hajlandó lesz használni és nem hív be engem minden egyes alkalommal, bár meg kell hagyni, más tekintetben mesteri babafürdető).

Lencsi sokat mosolyog, főleg ha kedves szavakat hall, ez természetesen arra készteti a körülötte lévőket, hogy megállás nélkül gügyögjenek és csettintgessenek neki, dehát ennyit igazán megérdemel egy kisbaba. (Azt hiszem, én gügyörészek a legkevesebbet neki, remélem, ez nem tesz kárt majd a kapcsolatunkban és/vagy a kis pszichéjében.) Ügyesen tartja a fejét is már. Szeret kendőben utazni, én is egyre magabiztosabb vagyok a megkötésben.

A család dinamikája így az első időszak után megérdemel egy külön posztot, hamarosan jön az is!

Reggel álmosan üldögélünk a kanapén (én álmosan, Ada teljesen éberen, pörögve), Ada éppen a hálózsákot veszi le magáról, utána elmélyülten húzogatja a zippzárat a hálózsákon. Egyszer csak hallom:

"Felmegyünk, lemegyünk" - Beakad a húzóka - "Piros a lámpa, meg kell állni!"

Ma reggel, míg az anyja fürdött, én pedig a hugát ringattam, Ada elhatározta, hogy leszedi a szárítóról a zoknikat. Kis biztatás után kiválogatta a párokat és odaadta nekem összehajtásra, ügyesen összedolgoztunk. Az egyik zokninak a párja már korábban kimosódott és a zoknis fiókban volt. Természetesen tudja, hogy hol vannak a zoknik, elment és odahozta a félpár cseresznyés zoknit.

Mikor végeztünk, a ruhája alját a kezébe fogta, mint egy kötényt, én meg belepakoltam a zoknikat és elvitte őket a helyükre.

Ügyes lányunk van!

... így hívja magukat Ada. Magától.

Tegnap az egyik Böngészőt nézegettük és az apácákról beszélgettünk, akik állandó szereplők. Egyszer csak megkérdezi:

- Ez milyen apáca? Mutatópálca...?

... a másodszülöttünk.

Véget érőben a második itthon töltött hét is. Sokan kérdezik, Adus hogy reagál az új helyzetre: egészen jól, azt hiszem. Az első héten látványosan jobban pörgött, mint előtte bármikor, nagy zajjal és sok mozgással fejezett ki mindent, többször hallottuk a NEM szót, mint előtte bármikor, de Lénával még akkor is nagyon kedves és érdeklődő volt. Ezen a héten egyre inkább sikerült visszatalálni a megszokott rendhez, apa-anya-Ada (na meg egy nem sok vizet zavaró Lencsibaba), semmi kórházba járás és sokemberezés, csak játszótér, ebéd, alvás, olvasás, tehát a megszokott programok, és már a múlt heti tombolás sem nagyon jelentkezik. Persze kérdés, hogy mi lesz, amikor valóban hármasban maradunk, de ezt majd úgyis megtudjuk hamarosan, úgyhogy ezen nem töprengek előre.

Lénababa az első két hétben igazán elkényeztetett minket. Sokat aludt, főleg reggel és délután 5-től volt ébren, de nem volt különösebb cécó az altatásokból sem, szépen evett és gyarapodott. Azért írom mindezt múlt időben, mert ma már bizony alig volt alvás délelőtt, úgyhogy majd meglátjuk, hová tartunk...

Ma délután végre kijutottunk a lakásból: lementünk a játszótérre Lencsivel. NÉGYTAGÚ családunk másik fele már lenn volt. Magamra applikáltam a kendővel (jó nehéz volt, már elfelejtettem a trükköket). "Lé betű" (copyright: Ada) azonnal elaludt, én pedig élveztem a friss levegőt és a napsütést, ugyanis 10, azaz TÍZ napja nem tettem ki a lábam a lakásból.

És utóvégre, ami a lényeg: Léna tündéri, mély tekintetű, nyugodt, szépséges, imádnivaló kisbaba! Nagyon szeretjük!

Léna Zsófia megszületett.

Hat napja itthon vagyunk mindannyian, süt a nap, csicseregnek a madarak. Léna mosolyog ránk, ha nagyon kedveskedünk neki. Keveset sír, szépen eszik, nyugodt és kiegyensúlyozott. (Egyelőre?)

A lányok:

 
Na, és ki tudja, melyik melyik?
 

Nem nézek rá, pedig ő beszél hozzám. A végén megelégeli és mérgesen mondja:

- Anya, tekerjed erre a fejedet...!

***

- És a Léééééna majd kibújik és megszületik!

- Igen? És hol fog aludni?

- Az én ágyamban fog aludni és én fogom fürdetni a kiskádban és én fogom pelenkázni.

- Nagyszerű, de majd ha sír, kihozzuk, hogy tudj aludni és inkább a saját kiságyában alszik. És majd beletesszük a nagybabakocsiba is?

- Nem, abban én fogok utazni.

- Hm.

A születésnap (két hete...) nagyon jól sikerült, ezt abból szűröm le, hogy Ada egy teljes hétig minden egyes nap azzal kelt, hogy "legyen ma is születésnapom"! Egy ilyen kicsi gyereknek (is) nagyon fontosak az ünnepek és az ünneplés, most Húsvétkor is látszott rajta az izgalom és az, hogy tudja, hogy nem hétköznapokat élünk.

Tehát a születésnap. Összegyűltek a nagyszülők és a szülők (két nagybácsi beteg volt, a harmadik dolgozott), előző nap libegőztünk (Annaéspeti után szabadon), volt rengeteg ajándék, franciadrazsés (!) torta, gyertya, öröm, boldogság, elfáradás, alvás. (Aztán kis elpittyedés, amikor kiderült, hogy a nagyszülők hazamentek a délutáni pihenő alatt.)

A szülinapozás utáni héten került sor a gyerekszoba áttapétázására- és festésére, amiről már írtam. Az eredmény klassz lett, Adus pedig őszintén örült neki, noha előtte nagyon tartottunk a reakciójától. Hmm, olyan jó lenne, ha a kistesó kapcsán is így köddé válnának az előzetes szorongások, de egyelőre inkább arra készülök, hogy megviseli majd a dolog, szerintem ez a reálisabb és természetesebb reakció.

Azóta átrendeztük kicsit a lakást, mosás, vasalás, végeérhetetlen pakolás a program. Készülünk az új fejezetre!

Ja, Húsvét: volt locsoló (bár Peti és B. papa elfelejtette, ejnye!!!), tojáskeresés (kicsit lassan ment, de jól szórakoztunk), húsvéti gyerekmise (tömeg és levegőtlenség és koncepciótlan prédikáció), sonka és torma (utóbbi csíp). A negatív oldalon tegnapi megfázás (remélem, csak kicsi), sérült apai bal láb (remélem, hamar felgyógyul, mert minden még kimondhatatlanul nehezebb, ha ő nincs mint segítség), valamint riasztó mértékű növekedés a homokevés és a kavicsfogyasztás frontján. Tehát a végszó: reméljük a legjobbakat!

Megvolt a második születésnap és megvolt a gyerekszoba festése-tapétázása is. Előbbiről majd külön.

A festéstől kicsit féltünk, mert Adus mindig elmondta (görbítve), hogy széééép a régi tapéta és ne szedje le a festőbácsi... Hasonló színt választottunk, mint a régi csúnyaállatos tapéta, hogy kisebb legyen a változás (remélem, nem fogja nagyon ütni, mármint színben, a világoszöld fal a kék habszivacselefántot, aki egyéb habszivacs dzsungellakó barátaival felkerül majd). És aztán láss csodát, a lány nemhogy kiakadt volna, hanem érdeklődve figyelte a munkálatokat (a héten hétfőtől csütörtökig tartottak). Ma visszarendezzük a szobát és visszapateroljuk az elsőszülöttet is, kíváncsi vagyok!

Másrészt: ma voltam utoljára többpontos vérvételen és cukorellenőrzésen. Hát, nem tudom, mi fog kevésbé hiányozni, a tű a karomban vagy a 24 órás vizeletgyűjtés... Járok ctg-re, Borsó nagyon-nagyon rendes gyerek és mindig szép szívhangot produkál, egyelőre nincs arról szó, hogy százszor meg kéne ismételni kólával és csokival körítve, mint Adával. Jövő héten UH, már tűkön ülök, megvolt az utolsó labor, a streptoszűrés, ez már valóban a célegyenes! Szmájli: :)

Rossmannban vásárolunk.

Ada: -- Vegyük meg ezt a tapsifüles nyulat a Lénakisbabának, anya!

Anya: (olvadozik)

***

Anya, bezársz! (vagyis öleljem át a két karommal, ezt a Györgyimamával fejlesztették ki)

***

Ma voltam orvosnál. Hosszú beszélgetést folytattunk a császár-nemcsászár kérdésben. Ahogy nézem, jópár dolognak teljesülnie kell, hogy "sikerüljön" a normális szülés, de azért biztatott. Kezdetnek a hegvastagságot nézik, aztán ott van a cukorprobléma, na meg ugyebár el kell indulnia a szülésnek terminus előtt, mert túlhordani nem fognak hagyni (még szerencse, hogy 3-4 nappal idősebb ez a terhesség, mint papíron, egyébként ezt a nemtúlhordást más kórházakban nem veszik ilyen komolyan). Ez utóbbi kemény diónak tűnik, mármint azért, mert én ahhoz vagyok "hozzászokva", hogy tíz napos túlhordás és még semmi... Mindenesetre hamarosan elkezdem szedni a homeopátiás golyócskákat, hátha azok hozzák meg a kívánt eredményt. Kemény heteink lesznek, ha pedig császár (ne, ne, lécci ne...!), akkor utána még keményebbek... de legalább végre tavasz van és a gyerekszoba új tapétát kap és 6-kor még világos van. És egyébként is, ki akarom élvezni a terhesség végét és nem parázni!

Ja, még valami: az orvosom szerint farfekvéses a bébi. Ezen alaposan meglepődtem, a pár héttel ezelőtti UHn még fejvégű volt, nem is hiszek neki teljesen, mert ez aztán már tényleg nem hiányzik!

És hogy róla is írjak: sokat mocorog. És nagyon-nagyon kíváncsiak vagyunk már rá! Nagyon!

Már régebben megfigyeltem, hogy Ada a mi családunk szerkezetét képezi le a szembejövő állatcsaládokra (az állatkertes képeken úgy mutogatja végig az állatokat, hogy Anya zsiráf, Apa zsiráf, Ada zsiráf, a zsiráf helyett bármi más, természetesen) Ezt néha megvariálja a Anna-Peti családdal, ha négy tagot lát, akkor nem Ada zsiráf hanem Anna zsiráf, Petike zsiráf. Most legutóbb amin jót mulattam az Apa bohóc-Ada bohóc kombináció volt.

Nézegettük a rendrakós történetet a piros könyvben (Anna és Petike) és ahogy sorolta a játékokat a földön, egyszercsak eljutottunk a "jeges nyuszihoz": bizony, a nyuszi fehér volt, levonta hát a nyilvánvaló következtetést!

Egyik kedvenc szórakozása mostanában görbe tükröző felületekben nézegetni magát, percekig elvan a réz ajtókilincs és a kulcslyukfedő körül, ágaskodik, nézelődik. Fürdésnél a csapot nézi, de játszott már a káddugóval is. Ma arra lettem figyelmes, hogy áll a spájzajtó előtt néz előre, azt mondja "kicsi vagyok", elindul előre, azt hallom a konyhából, "nagy vagyok", visszatolat a spájzhoz, "most kicsi" vagyok. Odamegyek és azt láttom, hogy a mosogatógép fölött ott van egy lábas és abban nézi magát! Csodás szórakozás!

...de A. ma negyven frissen érkezett diafilm közül kiválasztott egyet a dobozból és azt mondta: "Itt van Süsü neve". Ja, a Süsü, a sárkány címűt vette ki. (És magától, előtte nem beszéltünk róla, plusz, amint mondtam, ezeket a diadobozokat sem látta előtte.)

Ezt senkinek nem mesélem el, nehogy nagyképűnek tartsanak.

34. hét. Már csak hat hét van a kiírt időpontig. A múlt héten igencsak belevetettem magam a császár utáni sima szülés szakirodalmába, még hátravan egy lélektől lélekig ható beszélgetés az orvosommal a témában. Nagyon reménykedem, de megfogadtam, hogy akkor sem fogok összetörni, ha megint műtétre kerül a sor. Addig viszont megteszek mindent, amit csak lehet, hogy elkerüljük. (Konkrétan imádkozom és homeopátiázom és közlöm az orvossal, hogy mik a szándékaim.)

Egyre kényelmetlenebb minden. A legszörnyűbbek az éjszakák, óránként felébredek, borzasztó nehéz pihenni. Tegnap voltam szemésznél (a cukorprobléma miatt ellenőriztetni kellett a szemfeneket), minden rendben és az Óbudai Egészségközpont nagyon szimpatikus. Pénteken újabb kör a Margitban (kétpontos cukorellenőrzés), jövő szerdán védőnő, csütörtökön első ctg, pénteken nőgyógyász. Emlékszem, A. születése után milyen nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell egy ideig kórházakba és orvosokhoz zarándokolni, most ugyanezt fogom érezni, sőt!

Hogy jót is írjak: Belső Gyermek sokat mocorog, egyre "önállóbb" és ezt jó érezni. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fog szólni a nővéréhez, aki a múltkor már énekelt is neki. Az az érzésem, csodálattal függ csüggni rajta! Remélhetőleg mindketten kapnak egy beépített barátnőt, olyan jó volna! (Tudom, tudom, az elején azért nem erre készülök, de 15-20 év múlva már reális, nem?)

A születése előtt még jópár dolgot el kell intézni, úgyhogy lassan összeírom a teendők listáját.

És várunk. :)

Aduska rajza, önálló gondolat, önálló megvalósítás, én nem is voltam a szobában. Amikor láttam, hogy valami nagyon rajzszerűt készített, megkértem, hogy mesélje el, mi micsoda. A képen Apa látható (mármint az ő apja), nyakkal, füllel, fejből eredő karokkal, testtel, dísszel (?) és lábakkal. A fején egy zöld bogár ül, aki mosolyog. Miután végigkérdeztem mindent, észbe kapott és nekiállt anyát rajzolni, de kevés lett a papír: mindegy, a szándékot értékelem! (J. és O. szerint Ada zseni, mert ennyi idősen maximum firkálnak a gyerekek. Azért ez talán egy ici-pici túlzás, de még én is azt gondolom, hogy ez azért nagy teljesítmény!) Itt a remekmű:

Végre!

Sikerült letölteni a telefonomról a képeket, így végre rögzíthetjük, milyen is volt a tíz nappal ezelőtti nagy hó minálunk (tessék megfigyelni a saját készítésű kamáslit!):

Anya hozzon vizet, apa ne! Kiöntjük, amit apa hozott, anya hozzon! (Kétségbeesett sírás)

Anya tegyen be a kádba! (!!! ezt sosem az én dolgom volt!)

Anya tudi, hogy kell pelenkázni! Nagymama nem. Csak anya! (Még nagymama sem...!)

Anya fújja orromat.

Anyával sétáljunk! (Játszótérről húsz perc séta után bömbölve feljövetel)

Anya ne menjen vásárolni! (Sírás-hüppögés)

Anya ne menjen csipetközire, anya ne menjen könyvtárba... Satöbbi.

Az anyja tanácstalan, ő kínlódik, a harmadik szereplő a partvonalra állítva. Nem könnyű! Elsősorban biztosan neki nehéz. Beteg volt a múlt héten (ki is hívtam hozzá, először a doktornénit, aki rém kedves, csak annyira idegesítően vááááárja a pénzt a vizit végén, mindegy, ez egy másik poszt témája lesz), aztán meg valószínűleg érzi, hogy nagy változások jönnek, úgy látszik, ez elég indok arra, hogy minden csak anya-anya-anya legyen, főleg ha ott vagyok vagy voltam. esetleg leszek. Tehát szinte mindig. Pedig "amúgy" nagyon szelid és nemhisztis gyerek, jól alszik, nem csapkodja a földhöz magát, kommunikatív és kedveskedő és nagyon érzékeny. Egyrészt legszívesebben megcsinálnék mident én, csak ne görbítsen szívszaggatóan, másrészt meg nem: nem cipelhetem midenhova és... és nem tudom, ne menjünk be ebbe az utcába. Aggódom és kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a következő másfél hónap alatt és egyelőre elképzelhetetlen, hogy több/sok napot külön leszünk, amikor a kicsi megszületik. Igyekezni kell majd jó programokat kitalálni neki arra az időre, fájdalomdíjként.

A jelenség a következő: Ada minden megnyilatkozását úgy kezdi, hogy Mhhhhhhhhhmhmhmhmhmhm........, kissé éneklősen, magas hangon, majd amikor már elfogy minden levegője, akkor szinte fuldokolva nekilát a mondatnak, amiből természetesen egy árva kukkot nem lehet érteni, hiszen levegő nélkül nincs hangképzés.

Pár napja tart. Nem értjük. Tehetetlenek vagyunk!

Esett tegnap a hó. Sok. Kitérő: mivel mennem kellett hárompontos vérvételre a Margitba, reggel összeszedelődzködtem, elcsúszkáltam odáig, vártam, levették a vért, leadtam a 24órás pisit (erről nem is mondok többet), megkaptam a múltkori leletet, vérnyomás- és súlymérés, megettem a reggelimet, vártam egy órát, pisiltem megint, cukrot mértem magamnak, levették a vért, hazajöttem, megettem a tízóraimat, összeszedtem Adát, visszavillamosoztunk a kórházba, váááártunk (szerintem nem is lesz "igazi" az eredmény, tekintve, hogy egy órával kaja után kellett volna mérni, de már mindegy), cipeltem unatkozó gyermekemet a folyosón fel- s alá, végre levették a vért, Ada a jobb térdemen rémülten bömbölt végig, mit csinálnak anyával, anya, ne mutasd meg a karod a kórházas néninek stb., lecsillapodtunk, vártunk, kaptam új időpontot, hazaindultunk, csúszkáltunk a hóban, anya, csinálj hóembert MOST, ebéd, alvás.

És aztán, tekintet nélkül szenvedéseimre és ígéretemre, miszerint délután majd lesz hókornél, elkezdett olvadni. Esett-esett, de semmi nem látszott belőle, mintha ott sem lett volna. Kicsit elkeseredtem: Adus egész télen nem látott igazi belegázolós havat.

Szerencsére ez még nem a vége: éjjel megint elkezdett esni és rengeteg esett és megmaradt mind: csupa hó az utca, a játszótér, minden. A hegy védettséget ad valahogy, hiába vagyunk pár utcányira csak a Bécsi úttól, errefelé mindig hűvösebb van, így remélem, sokáig megmaradt. Reggel lementünk, szűzhó a játszótéren, minihókornélok, általános boldogság. Csináltam képeket is, de csak a telefonommal, nem hurcolok én már magammal felesleges terheket, majd igyekszem kinyerni belőle. Hó Kornélról, aki már szinte családtag, meg nem találok képet.

"Fáj a hasam a vajtól!" (nem tudom, hogy valóban fájt-e, vagy csak emlékezett arra, hogy próbáljuk lebeszélni arról, hogy magában egye a vajat)

"A piros előkét a mikulástól kaptam karácsonyra!" (még csak február van, lehet, hogy hamarosan megunja a mikulás témát)

Ma délelőtt a kocsiban aludt fél órát hazafelé, rendes alvásidőben itthon semmit, aztán egyszer csak erre jövök be (délután 5-kor, úgyhogy feladta a leckét):