..napló..

Úgy csináltuk, hogy kiírtam minden szóba jöhetőt a névsorból, aztán kihúzattam jó sokat, aztán megjelöltük a védettséget élvezőket mindketten, aztán kihúztunk még párat.

Ezek maradtak: Abigél, Fanni, Ilona, Klára, Lenke, Léna, Petra, Rebeka, Rita. Sz. nagy kedvence, a Vilja és az Ajna kiestek, hogy az én Matildámról, Rézimről, Ilkámról, Támáromról és Hangámról ne is beszéljünk. (Á, igazából a MAtilda és a Rézi fel sem kerültek, Adusnál is hiába próbálkoztam velük...) Vallomás: augusztus óta az Ilona-Lenke-Léna bűvkörében élek, de majd még meglátjuk.   

Update: nem megfelelő forrásból dolgoztam, kezdhetjük elölről! Itt van a teljes lista...

A szókincse méretét már meg sem próbálom megbecsülni, mostanában a mondatszerkesztést gyakorolja: szépen cizellál, állandó jelzőket használ (fekete számítógép), töltelékszavakat mond (sok mondatot kezd úgy, hogy "most", "szerintem", "sajnos", "tényleg", persze anélkül, hogy értelme volna, egyelőre). Hosszú mondatokat mond (nyuszi bukfencezett a radiátoron), lassan kezdi jól használni a múltidőt. A felszólító mód még nem megy, ezért állandóan úgy beszél mint Donna Corleone ("Ideteszed a macit" - közben a mutatóujjával ütögeti maga előtt az asztalt, "Leveszed a hintát Adának" - bár most már sokszor mondja azt is, hogy nekem. Rengetek verset és dalocskát ismer, a Kaláka lemezről megmondja, melyiket akarja hallani, sőt, ha nem sikerül lebeszélni, ő maga kezdi megkeresni, hiszen még mindig imádja a gombokat nyomogatni.

Kézügyessége rohamosan fejlődik, ha rajzol, már kezdi arcszerűen elhelyezni a szemeket, szájakat jelző vonalakat. A duplóból tornyokat, házakat épít és szét is tudja szedni. A filctoll kupakját leszedi, visszateszi. Szeret egyedül enni, kanállal és kézzel is. A billentyűzet és az egér már régen jó barátja, csak a keze mérete akadályozza az egér használatában.

A nagybetűk közül már majdnem mindegyiket felismeri, amikor kirakjuk az ABC-s teve kirakóst, elő tudja keresni a betűk legalább háromnegyedét, ha éppen nem bohóckodni támad kedve.

Szeret babázni az állataival, sétáltatja őket a babakocsijával, tisztába teszi a Mikulást, ha "bepakilt".

Plusz: a napjai úgy néznek ki, hogy fél 7 körül felkel (az apjával), míg én (az anyja) megpróbálom összeszedni magam, megissza a tejét (vagy nem), megreggelizik (vagy nem), majd követi Sz. munkába-készülődését. (Mit csinál apa? Fürdik? Mit csinál apa? Kakil? Hova megy apa? Irodába?) Aztán következik a Délelőtt: játék, olvasás, duplózás, rajzolás, festés (mostanában imádja), ebédfőzés, ha szép az idő, játszótér vagy csatangolás. Időnként becsúszik egy-egy Maszkabál, Pom-pom vagy Kisvakond is, erről majd egy másik posztban lesz szó. Aztán korai ebéd és 12 körül alvás. Mostanában 1,5-2 órát alszik, s a Délutánok nagyjából hasonlóan telnek, mint a Délelőttök, esetleg vásárlással, pékséggel, piaccal színesítve. A január szörnyű volt, sokat voltunk bezárva a rossz idő, a hideg és a szmog miatt, próbálok programokat szervezni, de sajnos egyre nehezebb a hasam miatt. Este apa-idő, rendrakás, játék, vacsora, 7-kor fürdés, pizsama, tej, fogmosás (ellenáll!), énekek, alvás. A napirend, ha itthon vagyunk, kőbe vésett, ez nagyon jót tesz neki.

Ada egyébként: barátságos, mosolygós, nyitott. Társaságban azért el kell telnie egy órának, amíg igazán beszédes lesz. Egyelőre nem érte sok konfliktus, mert a baráti gyerekek is könnyen kezelhetőek, kíváncsi vagyok a későbbiekre.

Történetmesélés: bizonyos sztorikat minden nap többször meghallgatunk, például hogy "a nagyapával belementünk a sárba", valamint a kedvenc mesefiguráihoz kapcsolódó eseményeket (Bubu maci pl. beteg, mint tudjuk). Rengeteg ének és mondóka, midnig összekapcsolja a világ eseményeit a verskészletével.

Tesó: mindenkinek készséggel elmeséli, hogy mi a helyzet és hogy hol lakik a kistesó, beszél hozzá ésatöbbi, mindazonáltal én persze aggódom, hogy mi lesz, amikor rájön, hogy ez a gyerek bizony itt marad nálunk. :)

A: És akkor majd jönnek a nyuszik és felöltöznek és felveszik ezeket a nyuszifarkakat, tudod?

Kicsi Köldökbaba sincs elhanyagolva, sokat gondolunk rá.

Tegnap voltam magzati szívultrahangon, ahol kiderült, hogy egyrészt nagyon szép és egészséges a szíve (a terhességi cukorbetegség miatt kellett, amit kifejlesztettem magamban, de erről majd később), másrészt hogy KISLÁNY!

Irtó furcsa, hogy többek hangjában hallottam/-uk a meglepetést/csalódást, mintha törvényszerű lenne, hogy egy fiú, egy lány satöbbi. Egy kicsit fel is dühített, bár ez is butaság. De pont emiatt mondtam az elejétől, hogy lány -- és tessék! A (nem) titkos vágyam mindig is az volt -- na jó, az utóbbi pár évben -- , hogy a lánydominancia érvényesüljön a gyerekeim között. Pipa! Mindkettőnknek csak fiútestvéreink vannak, talán ezért. (Bocs, fiúk.) Persze remélhetőleg nem Borsó lesz az utolsó gyerekünk, tehát bőven van remény fiúra is, nagyon szeretném is, komolyan, csak ezt most ki kellett füstölögnöm magamból. 

Na jó: valójában valószínűleg azért vagyok ilyen irreálisan boldog, mert, azon kívül, hogy minden épelméjű szülő irreálisan boldog, akár fia lesz, akár lánya, szóval mert mostantól tényleg lelkiismeretfurdalás nélkül vásárolhatok Adának, úgyis továbbadja a kistesónak majd! :)

Diabétesz röviden: szigorú étrend van, napi 6 étkezés, időre és meghatározott mennyiségű szénhidrátot lehet és kell enni. Vércukormérés itthon. Kórházi ellenőrzés irtósokfájdalmastöbbpontos vérvétellel és 24 órás pisigyűjtéssel három hetente. Reménykedés, hogy nem fordul rosszabbra (egyelőre nem olyan vészes), mert akkor inzulin kellhet. Reménykedés, hogy nem lesz óriásbébi, mert akkor nem fogjuk elkerülni a császárt. 

Egyébként klasszul megy, simán bírom a cukor, az aszalt gyümölcsök, a banán teljes kiiktatásával (ezekből előtte kb. minden nap ettem), sőt, a nem-nassolást is megszoktam: csak ámulok és bámulok magamon. Ezt tényleg nem hittem volna.

Borsó sokat mocorog egyébként, rengeteget csuklik, csakúgy, mint a nővére tette, valamint különböző belső szerveimet használja csipogós kacsának. Egyelőre hagyom, hadd játsszon...

Ui.: Ada tegnap volt 22 hónapos, én meg arra gondoltam, hogy az apjára hagyom az összegzés megírását. Szóval halljuk, mit szeret, mit nem szeret, mit tud, milyen?

Kéményellenőrzés volt ma nálunk. ("Szerencsére" nem ellenőrizték igazán, akkor kiderült volna, hogy nem is lehet kinyitni a kis ajtót, de ez most mindegy.)

Ada: Kéményseprő, mint a dalban?!?! Mint a Maszkabáltban?! Fúúú...!

Magán kívül volt, a kormosoktól pedig kapott kéményseprős matricákat. A kis lelkes. (Dúl a Maszkabál-őrület, igen. Kedvence az Orvos, a Tigris és a Kéményseprő. Nem, nem a Tündér, a Virágcsokor és a Katicabogár...)

Szép nap volt amúgy, mintha az elmúlt pár nap szenvedését elfújták volna, sokat aludt, így nagyon vidám és nyugodt volt, eljátszott egyedül (ami nem azért jó, mert nem nekem kell vele foglalkoznom, hanem azért, mert ilyenkor tudom, hogy kiegyensúlyozott és derűs), kedveskedett, bohóckodott. És evett is! Mi kellhet még?

Szellőztetek. Ada pár perce már kitartóan, elmélyülten néz kifelé, kapaszkodik a radiátorba.

-- Miért állsz ott az ablaknál, Adus?

Elgondolkodik. Rám néz.

-- Csak úgy állok ott. Nézem a felhőköket. Elbújt a napocska.

Hát véget értek az ünnepek. Nagyon jó volt és nagyon fárasztó az elmúlt két hét. Karácsony előtt igyekeztünk adventi hangulatot teremteni Adának (és magunknak -- bár volt, aki csak annak a tragikumát érzékelte, hogy ablakot kell pucolnia, szegíny, szegíny). Sütöttünk például mézeskalácsot, Ada a saját két kezével nyújtotta a tésztát a kis gyúródeszkáján a kis sodrófájával. És aztán ki is szaggatta a sütiket! 

Aztán telt-múlt az idő, voltunk karácsonyi bulikban, nálunk is volt egy nagyobb gyerekes összejövetel. Aztán jött az igazi Karácsony. A fát már 23-án este feldíszítettük, hogy tudja élvezni itthon is egy kicsit (és irtó nagy lett végül!). 24-én reggel Ada jóóó korán felkelt, 6 körül, de az arckifejezése és a mondókája miatt szerencsére megérte a hajnali kelés. "Húúú, a Mikulás feldíszítette...! Húúú, a Mikulás becsomagolta a ajándékokat...!!!" -- Őszintén fogalmam sincs, honnan szedi ezt az amerikás Mikulást, aki ajándékokat hoz meg feldíszített fát, nem tőlünk hallotta, az biztos....

Szóval nagy volt az öröm, aztán családi nyugalom és béke, majd az ebéd utáni alvást követően átmentünk Anyáékhoz és ott voltunk egész délután. Természetesen rengeteg ajándékot kapott mindenféle családtagoktól minden oldalról, erőtlen tiltakozásunk ellenére, azóta is boldogan játszik velük, mi meg csak sóhajtozunk, hogy tele a szoba, pedig tőlünk alig kap valamit. Igazából le sem merem írni, mi mindent kapott. Úgy látszik, ez az első unoka sorsa. Gondolom, áprilistól kicsit normalizálódik a helyzet! Az Attilán a villanytűzhely és a hozzá tartozó edények voltak a főszereplők. Ja, és vacsoránál a savanyított karfiol...

25-én egy gyors ebédre átmentünk még az Attila útra, aztán onnan irány Észak-Magyarország, ahol a család másik fele várt, kiegészítve nagy-nagynénivel és -bácsival. (És ezzel el is kezdődött a duplo-időszámítás, ami, gondolom, el fog tartani egy darabig! És most már én is azt hiszem, hogy legalább egy pár állatot azért fog kapni, ha már így szereti...) Barcikán aztán szokásos karácsonyi elfoglaltságokkal múlattuk az időt, úgy is mint kihelyezett, élő állatokkal bíró betlehem megtekintése, evés-evés-evés, minden feladat nagyszülőkre való lőcsölése, hosszú séták a hideg estéken a város karácsonyifény-felhozatalának megtekintésével. Szóval klassz volt!

Amikor visszajöttünk, már itt volt Dávid, az amerikai nagybácsi, akit (nem kis, bár nem hangoztatott meglepetésemre) Ada azonnal körülrajongott. Még olyan képek is készültek róluk, amelyeken mindketten vigyorognak, a szereplőket ismerve ez nem semmi (ja, most nem Adusról beszélek).

Találkoztunk még egyéb külföldre szakadt családtagokkal és zárásképpen lementünk egy fél napra a Dédihez is (vagyis Babuékhoz), nagyon jó volt.

Aztán következett az ünnepek utáni depresszió, hideg, városi szmog, kiegészítve egy kis epekőhírrel (Szó), valamint terhességi cukorbetegséggel (én), de nyugalom, a kedvünk töretlen!

Tegnapelőtt Ada Pocak Pannának nevezett.

Mit mondjak, van benne valami!

Köldökbabáról, vagyis Borsóról nincs sok új hír, bár igyekszünk nem nagyon elhanyagolni. Szerencsére gyakran adja jelét az ittlétének és már egész tisztességeseket rúg. Alig várjuk, hogy kiderüljön, fiú-e vagy lány. Na nem mintha igazán számítana, mindenhogy tökéletes, csak hát van egy fogadásunk és kíváncsiak vagyunk, kinek lesz igaza...

Mostanában nem élünk könnyű napokat. Semmi igazán vészes, csak (azt gyanítjuk) elkezdett kinőni Ada utolsó két rágófoga és ez a folyamat nagyon megviseli. Este nem alszik el mindig időben (volt, hogy fél 11-ig is húzta), zokogva felriad ("kérsz dentinoxot" -- az a fogzáskönnyítő zselé, "folyik a nyál" -- mert nagyon nyáladzik szegényke). Ma pedig ízelítőt kaptunk abból, milyen a Hiszti. Délelőtt egyesek a karácsonyi meglepetések beszerzését intézték, mások, vagyis Ada és én elmentünk megnézni az óbudai Fő tér korcsolyapályáját és betlehemét és karácsonyfáját. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, aztán a sok látnivaló lefoglalta, de hazafelé végképp elkapta a hurrikán és kiabált, sírt, dobált.

Ehhez mi nem vagyunk hozzászokva...! Hova lett a lányunk és ki ez a fúria?! Komolyan: általában (mindig) kifejezetten szelid a gyermek, kedves, mosolygós, nemsírós. Nagy nehezen sikerült megnyugtatni, már itthon és az is kiderült, hogy a szülei közül az anyja fogja könnyebben negligálni (tehát feloldani) a hisztiket. :) Az apák úgy látszik, érzékenyebbek és nem találják fel magukat olyan könnyen. De biztosan ez is változni fog, amint beljebb merészkedünk a Hisztierdőbe...

Kíváncsian várjuk a folytatást.

Ja, és később még írunk a mézeskalácsozásról és a tegnapi hatalmas előkarácsonyi partiról! Jön, jön, jön!

És a Mikulás tényleg eljött hozzánk!Onnan gondolom, hogy az ajándékokat ott hagyta a kipucolt cipőkben. Ada azóta is mondogatja, hogy hozott ajándékot és azóta is egyre csak a kalákás Mikulás-dalokat akarja hallgatni (na jó, néha még a Halló, Lajos is becsúszik). Szóval teljes volt az öröm, mindannyian felkeltünk hajnali fél 7-kor (mondtam, hogy mostanában irtó korán kel...?) és megmutattuk neki, hogy valami bizony van az ablakban. Az első, amit meglátott, a mikulásos címlapú Tesz-vesz város volt, elakadt a hangja és csak húúúúzni tudott utána egy darabig. Aztán kekszet és mandarint reggelizett, de néha-néha azért az sem nagy baj, ugye?

Vigyorilla:

Egy csomó nagyon vicces és/vagy elgondolkodtató minidialógusunk van még Adával, minden napra jut több is, csak elszállnak, na meg ha leírom, akkor már nem is mindig ugyanaz, úgyhogy legtöbbször csak sóhajtok, hogy ezt is el fogjuk felejteni, hogy húsz hónaposan ilyet és így... De valójában így van rendjén, úgy vagyok vele, mint az utazós fotózással mostanában: a kevesebb több, éljük inkább át.

(Azért még egyet: Ada: Azt a kutya fáját neki! -- Én: Tessék? Ezt kitől tanultad? -- Ada: Nagyapa mondta... És persze vigyorog rendületlenül.)

Holnap reggel Mikulás (ez újdonság, nálunk 5-én este jött, de így most jobban tetszik), már magyaráztam neki és kitisztította a cipőjét (az apja segédletével, aki végig mártírarcot vágott, mintha emlékek gyötörnék, az ember azt gondolhatná, halálra dolgoztatták kiskorában mindenféle házkörüli munkával, amit azóta sem tudott kiheverni, pedig megbízható forrásból tudom, hogy nem így volt, sőt), szóval megpucolta és kiraktuk az ablakba és elmondtuk, hogy holnap reggelre hoz bele valamit a Mikulás. Remélem, addigra elfelejti, hogy visszakérdezett, hogy babát fog-e hozni... Mert azt nem, "csak" könyvet meg egészséges nasst és gyümölcsöt meg nagyicsomagot. Aniék Mikulása (haha) már korábban megjött, Ada azóta is nagy becsben tartja a plüsstélapót, amit kapott, nemkülönben a mikulássapkás Kisvakondot (a másik felmenőforrásból), úgyhogy ez egy gyönyörű barátság kezdete, azt hiszem.

Esti fürdés.

-- Kérem a kacsát! A kacsát!

-- Ott van egy kacsa a vízben, már odaadtam, másikat kérsz?

-- A szempillás kacsát!

Erre döbbenten összenéztünk, mi, szülők, honnan vesz ilyeneket ez a gyerek, aztán pedig megkapta a szempillatulajdonos kacsát. Ő az -- amint látható, már régebben is kedvelte (és tényleg szempillás!):

Bindő: magyar szó, eredete ismert, Sz. Ada Zsuzsanna szóalkotása. Jelentése 'valami; a beszélő számára ismeretlen tárgy vagy személy'. Jelenléte a magyar nyelvben egyelőre szórványos, bár az alkotó környezetében egyre többen és egyre gyakrabban használják.

Ne dobd le Kisvakondot az emeletről.

Ne öntsük le a pulóvert almalével.

Ne told be a babakocsit a szobába.

Ne szórd le a kanalakat.

A fenti mondatokat mind Ada szájából hallottam ma, közvetlenül azelőtt, hogy megcselekedte volna ezeket az ejnye-dolgokat. Felerészben sikerült csak ellenállnia a kísértésnek, a szőnyeg saras lett, a kanalak a földön végezték. Mindenesetre kicsit könnyebb így figyelni a rosszaságokra, mármint hogy gyakran előre bejelenti, mire készül, illetve hogy milyen veszélyforrás leselkedik. Ezek után már semmi sem mossa le rólunk, hogy minden neki szóló mondatunk necsinálddal kezdődik, pedig tényleg nem tiltásokból áll a napi kommunikációnk, sőt, én igyekszem pozitív elvárásokat megfogalmazni. Amikor csak lehet... 

Adának elmeséltük, hogy a hasamban egy kisbaba van. Én csak nevetek azokon, akik szerint a két év alatti gyerekük "pontosan tudja és érti, mit jelent ez" (idézet), hiszen még mi sem tudjuk és értjük, mit jelent, ha kétgyerekes család leszünk, de azért kíváncsiak voltunk, hogy reagál. Hát úgy, hogy nagyon-nagyon izgatja a dolog és gyakran jelzi, hogy meg szeretné nézni, ilyenkor a köldökömben keresi: ő nevezte el Köldökbabának is. Mostanában a képzeletbeli játékokban is nagyon jó, gyakran hoz láthatatlan virágot, kavicsot, buborékot nekem, amit időnként vissza is kér, tehát illik emlékezni arra, mit adott oda korábban.

Vasárnap este, vacsora, fürdés és fogmosás után. Idill. Ül az ölemben, beszélgetünk, igyekszem megfésülni. Felhajtja a pólómat.

Ada: Anya, megnézed Köldökbabát. Vegyük ki -- két ujjával odacsippent és "kiveszi". -- Kivágjuk ollóval majd, jó?

Én: Tessék...?! Nem jó! Tedd szépen vissza!

Azt hiszem, beszélgetnünk kell még a dologról...

Sajnos elkapta Adát a takonykór és ilyenkor kénytelen vagyunk elővenni a Rémet. Jó régen nem volt már rá szükség, most is a szokásos rémült reakcióval kezdődött a terápia, sajnos; de később, hála megint a Bubumacis könyvnek, sikerült játékosan elvenni az élét a dolognak: jónéhányszor kiszívta a maci orrát, az enyémet is egy párszor és így ma reggel már csak tessék-lássék sírt, amikor sor került a beavatkozásra. Lenyűgöző egyébként, hogy most már tényleg mindent ért és nem lehet előtte megbeszélni, hogy ki kell-e szívni az orrát, mert elmenekül, sír és retteg szegényke, nem utolsó sorban szerintem azért, mert érzi, hogy titkolunk előle valamit. Amikor nyíltan megmondtuk, hogy mi jön, akkor is elkeseredik egy kicsit, de nyugtatgatja magát, hogy "nem vészes, nem vészes!" és magától lefekszik amikor kell, amikor pedig vége van, akkor boldogan mosolyog és élvezi, hogy kap levegőt.

Amikor elkezdett folyni az orra, próbáltuk kifújatni vele, hiszen pár hónapja már tudta ügyesen fújni, de most csak elfordította a fejét. Lehet, hogy a zsebkendő zavarta, mert a kezembe simán belefújta tegnap fürdésnél. Ki tudja, titkok, rejtélyek!

Dédi ilyen rég született! Mi pedig, hogy megünnepeljük a hetvenedik születésnapját, elmentünk Vidéki Családlátogatásra. Először tettünk egy kört Mátraverebély-Szentkúton, mert a Dédi egyik kedvenc helye, bementünk a templomba, ahol elkezdtem kiabálni, hogy "mennnnnnyi-kereszt" és "hol-van-jézus" és "az-mi-az", így egy idő után sem anyám, sem nagyanyám nem bírt velem és hátrautaltak apámnak, aki diszkréten a nagykapu mellett állt (talán menekülőre akarta fogni?), de aztán elkezdett hiányozni anya és akkor ki kellett menni. Kinn sétáltunk, megnéztük a rengeteg mécsest és szobrot, de csak egyet gyújthattunk meg, ez nem tetszett anniyra, viszont volt sok lehullott levél meg lépcső, az nagyon. Aztán Tarján felé a kocsiban elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor anya letett az ágyra Babuéknál, de akkor nagyon és végleg, így egész nap csak húsz percet bóbiskoltam. De megérte! Az unoka-nagynénémnek, aki már hét éves, rengeteg játéka van és azokat mind ki lehetett próbálni és volt mandarin is. Sok. Anya azt mondta apának, hogy már várja, mikor válok narancssárga, rücskös gombóccá, annyit eszem belőle. Új mutatványként megtanultam egyedül kibontani, lássuk be, ez nagyon fontos, így már nem kell a szüleimre hagyatkoznom mindenben. Voltak egyébként apróbb problémák, például apa nem volt túl boldog, mert fájt a foga (ezt megértem, nekem is szokott), aztán anya egyre panaszkodott, hogy egész délután csak evett, a nagyi és Babu azon vitatkoztak, hogy kell-e a babgulyásba krumpli, a Hanna meg nem mert énekelni nekünk (amit viszont nem értettem már ott sem, ezt ki is fejeztem saját dalom előadásásval), de mindent összevetve nagyon jól éreztem magam! Dédi egy telefont kapott a születésnapjára, azonnal meg is mutattuk neki Hannával, hogy kell használni, utána már egyedül is próbálkozott:

    Még egyszer boldog születésnapot!

Múlt vasárnap nagyon klassz volt: vendégek jöttek hozzánk. A gyerekes ismerőseink három nagyobb csoportra oszlanak, az egyik a régi barátnőim, akiknek gyerekük van (ez egy aprócska csoport és sajnos elég ritkán találkozunk), egy bizonyos laza bölcsész-fizikus baráti csoport, ahol hirtelen mindenkinek gyereke született és már nem teázni járunk együtt, hanem játszócsoportozni (mondtam, hogy laza barátságok voltak, a komolyabb embereinkkel kocsmába jártunk :), a harmadik pedig a játszótéren megismert meglepően és váratlanul jófej felületes ismerősök.

Most az első csoportból jött el hozzánk Eszter Emmával és Kriszti Bendével és Lucával. Én általában szeretek együttgyerekezéseket csapni, de a dolog különösen érdekes és vidám és szívmelengető, ha ezer éves barátokat ismerünk meg új szerepben. És most ez volt. A gyerekek közül mindenki megmutatta, hogy pillanatnyilag miben a legjobb: Emma okosan nézelődött, Bende bársonyosan rebegtette a fekete szempilláit, Luca táncolt és mosolygott, Adus pedig barátkozott és beszélgetett. A szülők ugyanazt csinálták, mint régen: dumáltak.

Kicsit fájt a szívem, amikor elmentek, mert olyan ritkán találkozunk és valahogy karácsonyi hangulatom lett ettől a naptól. Hát így.

Ma reggel Vera vérvételre ment, én maradtam Adával otthon. A szokásos "Anya visszajön" sessiont elkerülendő, probáltam neki elmondani, hogy anya orvoshoz ment. Meglepő módon erre elkezdte mondogatni, hogy "Maci-maci, ott-ott", amit nem tudtam mire vélni, hiszen Brúnó, a nagy fehér medve ott volt mellette. Odavitt a könyves szekrényéhez és rövid keresgélés után meg is találtuk a Bubu maci beteg lesz c. opuszt. Megmutatta belőle az doktor bácsit, elmondta, hogy "meghallgatjuk", a sztetoszkóp szóval kicsit megküzdött, de legyőzte. Elmondta, hogy a Bubu megeszi a gyógyszert ("hammhamm") és hogy a róka almát vett Bubunak. Észrevételezte továbbá, hogy a Bubu játékházikóján a kémény nem füstöl, pedig a füst általában "száll fel, így-így".

Később Brúnót látta el, beleültette az etetőszékbe, majd kis segítséggel a szakálkát is ráadta. Később kért "kaját" is neki, és ügyesen megetette a műanyag tányérból a kiskanállal. Ezután azonban nézeteltérésünk támadt azzal kapcsolatban, hogy adhat-e tejet a macinak a saját cumisüvegéből a kiskanálba töltögetve, de ez már egy másik történet.

A továbbiakban szülőtársam is kiveszi a részét családi életünk hű megörökítéséből. Éljen!

Ma azt a felfedezést tettem, hogy Adának nagyon fontos, hogy is néz ki az étel, amit eléteszünk. Ez az egész azért érdekes, mert csak mostanában kezdem megszokni, hogy a lányunk nem olyan rosszevő, mint azt régen gondoltuk, egyszerűen csak nekünk, szülőknek megy nehezen a paradigmaváltás. Ebben is.

A tárgyra térve: (a még mindig problémás) reggeli előtt gondoltam egyet, megvajaztam, felkatonáztam egy szelet kenyeret és a katonákat megkentem (cukormentes) cseresznye-, illetve baracklekvárral, aztán pedig kiraktam egy bordó-sárga mozikképet velük. Nagy volt az öröm, amikor letettem elé a tányért, "húúúú, szééééép" (elkrekedett szemek), "nagyon finom, ízlik" -- és megette az egészet az utolsó morzsáig, pedig kenyeret csak alig-alig szokott csipegetni.

Az esti gyömbéres sütőtöklevesre viszont egy kategorikus nemfinomat és vádló tekintetet kaptam. Miután magamhoz tértem, eszembe jutott, hogy pont ma olvastam, hogy a kisgyerekek még nem érzelmi alapon esznek (bezzeg én a felnőttek), úgyhogy ezt sem vettem nagyon a szívemre.

(Azért megjegyezném, hogy igenis nagyon finom volt, úgyhogy a szezonban még sokat fog vele találkozni, lesz ideje megszeretni!)   

Sziasztok!

Ma elég nyűgösen kezdődött a nap! De nem csoda: egyedül voltam itthon anyával, ami, lássuk be, elég furcsa a hétvégi nagycsaládi jövés-menéshez és a barcikai nagyszülők kényeztetéséhez képest. Nem viseltem túl jól, hogy 1) csupán egy társalkodónő szórakoztatott; 2) apa elment dolgozni; 3) minduntalan pelenkázni/etetni/itatni/öltöztetni/vetkőztetni akartak. Arról nem is beszélve, hogy valaki mindig megakadályozott a falra firkálásban és a telefon szétszedésében. Hogy lehet így elvárni, hogy művészileg és műszakilag egyaránt kiteljesedjem...?!

Aztán délután meglátogatott a másik nagymamám, Györgyimama, aki érdekes új dalokat tanított és akinek én is előadhattam a repertoáromat. Így egy idő után már nem azon járt az eszem, hogy miért csak egy Kisvakondot nézhetek meg (ami igazságtalanság, hiába mondja édesanyám, hogy inkább örüljek, mert mások szerint még ez is sok).

A múltkor például ilyen elmélyülten követtük Krtek kalandjait -- Brúnó és én:

A nevem Ada. Tizenkilenc hónapos és öt napos vagyok. Ez a napló rólam fog szólni és a Köldökbabáról, aki anya hasában lakik.