..napló..

1. Gesztenyegyűjtés:

2. Kirándulunk:

3. Anya, engem most fényképezz le ÍGY, Brúnóval:

Képek.

1. Léna ismerkedik a cumival. (Amúgy nem cummant, néha a hüvelykujját szopja, de még nem megy neki készségszinten, ergo pl. nem tud elaludni vele.)

2. Léna utazik:

3. Plusz:

Az ágyam már nem rácsos, a fenekem már nem pelenkás (csak éjszaka), babakocsiban pedig már fél éve nem ültem! És van egy kistestvérem. És egy Brúnóm.

Szeretek Lénának kedvességeket mondani, Lénikének is hívom, de azért nagyon nem szeretgetem, bár egyre többször kérem, hogy tegyék az ölembe. Szeretek az ágyon ugrálni, amikor ott fekszik és megvan az esélye, hogy jóóól ráesem, de nem szeretem, ha anya altatja és nem velem játszik, ezen néha sírni is szoktam vagy direkt hangosan sikoltozni, ha megneszelem, hogy altatás folyik. Azt is szoktam mondani még, hogy ne etesse Lénát, mert nem éhes. Amúgy bármit csinálok, Léna rajongva néz, bármit mondok neki, kacag, ha hozzáérek, boldogan kalimpál.

Szeretem a zöldségeket, a pisztáciás mortadellát, a savanyúságot, a rántott camambert-t, a tésztát, a rizst, a vajat, az almát, a banánt, a tükörtojást, az arcoskás tejbegrízt, de nem szeretem a kenyeret, a szilvalekváros-mákos gnocchit, ha sokat kell ennem és ha nem mesélnek reggelinél.

Szeretem a könyveket és a felolvasást, Annaéspetit, Bogyóésbabócát, Kipkoppot, Boribont, a Böngészőket, Bubu macit, a Bilikönyvet, a Vidám meséket.

Szeretek forogni és fejjel lefelé lógni és egész bátor lettem a játszótéren, tudok ugrani is.   

Szeretek fürdeni, de csakis a kádban állva, gyűlölöm a hajmosást, néha még akkor is sírok, ha előtte sokáig fennhangon biztatom magam, hogy ne sírjak.

Szeretek kirándulni és szeretem az állatokat. De csak messziről.

Imádom a számítógépet, szoktam néha rimánkodni, hogy kapcsoljuk be, a szüleim (anya) ennek nem örülnek, szeretek kisfilmeket nézni (negyed óra a napi adag, pedig én sokkal többet meg tudnék nézni), szoktam apának szkájpon képeket küldeni és írni is neki és akkor mindig válaszol, hogy SZIA ADA. És akkor mindig nevetek és szoktam macit küldeni neki. Esetleg szivecskét. Természetesen ismerem a betűket. Tudok kattintgatni anya desktopján, a múltkor elküldtem egy ímélt minden tanárjának. Szoktam öltöztetni Krumplifej bácsit is az egérrel.

Félek a biciklitől. Meg úgy általában a nagyobb gépektől, félelmetesek, eltakarom a szemem inkább.

Szeretem a szüleim barátait. Nekem még nem nagyon vannak barátaim, bár a játszótéri haverokkal egyre többet játszunk együtt, sőt, néha kézenfogva is járunk, bár én soha nem kezdeményezek.

Imádom a nagyszüleimet.

Imádom a homkozót, mindig csak homokoznék, sütiket csinálok és főzök és végülis ellennék hinta és csúszda nélkül, egy cseppet sem hiányoznának. A mászóka azért maradhat.

Szeretek rajzolni, nem szeretem, amikor anya már megint elteszi a filceket, mert összefirkáltam a falat, a széklábat, a hűtőt, az ablakpárkányt satöbbi.

Néha kiakadok valami apróságon és megállíthatatlan zokogás tör rám, de aztán abbahagyom és elmondom anyának, hogy már megnyugodtam.

Kettő és fél éves vagyok.

Csak az archívum kedvéért.

Egy pár hete Léna rászokott az extra korai kelésre, kb hat körül kel fel, Vera megeteti és reméljük, hogy visszaalszik - nem szokott. Ha nem alszik vissza, én kimegyek vele a nappaliba, ő a pihenőszékben abuzálja a zsiráftigrist meg György-gyíkot én meg a kanapén szundikálok, ha csendben van. Ha nincs csendben, akkor próbálok mindent megtenni azért, hogy ne keltse fel Adát. így telik a reggel, Ada is csatlakozik fél hét körül, onnantól az a fő cél, hogy ne rontson be az anyjához a hálószobába, Verát nyolckor ébresztjük, kávéval, ha minden sikerül, mert éjjel ő az ügyeletes.

A dolgok egyébként fejlődnek, Léna ma hat előtt tíz percel kelt és háromnegyed hétkor visszaaludt (az anyja mellén, szegény nem tudott végig aludni), Ada viszont csak negyed nyolckor kelt. Adával ma az új takaróján lévő állatokat számolgattuk egy darabig, majd a Kippkopp-ot olvastuk. Illetve olvasta ő. Történt ugyanis, hogy odahozta a könyvet és nekem még kicsit lassan indult az olvasás, ő meg egyszer csak elkezdte mondani a szöveget. Én meg gondoltam, hogy majd átveszem, de nem kellett, lapozott és mondta és mondta, mintha tényleg olvasná, ha nem hagy ki néha egy-egy szót, tényleg úgy tünt volna. Szépen végigmondta az egész könyvet. Néha kihagyott egy oldalt, amit nem talált elég érdekesnek, de ez nem zavarta a későbbiekben.

A különböző népi bölcsességek szerint:

• Népi bölcsesség 1,
  Az apa testmagasságának (188cm) és az anya testmagasságának (168cm) a számtani átlaga (178cm), mínusz 5-8cm (népi bölcsesség alváltozat szerint), egyenlő 170-173cm.
• Népi bölcsesség 2/a,
  A gyermek testmagassága 22 hónapos korában (89cm) szorozva kettővel: 178cm.
• Népi bölcsesség 2/b,
  A gyermek testmagassága 24 hónapos korában (90,5cm) szorozva kettővel: 181cm.

Alacsony nem lesz, az már most látszik.

Elgondolkodtató.

Adával pisilni indulunk, ő előreszalad, ráteszi a szűkítőt a wc-re, közben jár a szája:

- Pisilni fogok - mondta a Kisréce. - Én is - mondta a Kiscsibe.

(ha valaki nem ismerné fel: ez egy "idézet" a Vidám mesékből.)

Két napja délután annyira kimerült a sírástól, hogy csak azt hüppögte-zokogta, "engem..., engem...".

Ada nem volt "könnyű" az elmúlt hónapban. Vagyis már augusztus eleje óta... A hirtelen jött féltékenység számlájára írom a dolgot, ami nála anyásságban nyilvánul meg; na és persze a dackorszak is most sújtott le ránk. Érdekes: Lencsi három hónapos koráig nem féltékenykedett, nem bántotta, különösebb jelét nem láttuk annak, hogy kibillent volna a kis lelki egyensúlya. Aztán, ahogy L. egyre inkább kinyílt a világ felé, úgy Adus is megkergült. Egy időben minden nap egyórás sírás volt a program, amit látszólag valami apróság váltott ki -- igazi könnyekkel (tehát nem színjáték volt, hanem igazi fájdalom), valamint sok anya ne szoptass, anya, engem vegyél fel, anya, tedd le Lénát. Az esti elalvás csak úgy ment mostanában, ha mellé feküdtem-ültem, amíg el nem aludt, a normális 8-as fekvés 9-re tolódott. Nehéz dolog. Nehéz látni, hogy szenved, nehéz Lencsi miatt is, mert a kisigényű kisebbik gyerektől nem akarom elvenni még azt a kis időt és figyelmet, amit kizárólagosan igényelne és nehéz azért is, mert Iszonyú Fárasztó Nekem. Fizikailag és lelkileg is.

Azért most már sokat javult a helyzet. A héten a nagyszülőknél voltunk, ott még lezajlott két sírásroham, de már érezhetően nem a mindennapi rutin része. Remélem, nem csak a vágyaimat fogalmazom meg, hanem tényleg csendesedik a viharzás. Ja, és Lénát (egy szörnyűséges kivételtől eltekintve) nem bántja, ami azért megnyugtató. Persze a fél szemem mindig rajtuk van!

 Szóval, megvettem a fellépőt a wc-hez, Ada boldogan kipróbálta, majd odajött hozzám és közölte, hogy erről van egy mondóka (persze nem tudtam akkor még, hogy mi az az "ez"), majd előadta a fenti költeményét. Kb. tízszer.

Friss hír: a másnapi előadáson már új verziót kaptunk:

Amint látható, a 4. sor szótagszáma így már illik a 3. és 5. soréhoz.

Ada mostanában rengeteget szerepjátszik, úgy tűnik, keményen dolgozik azon, hogy feldolgozza az életében beállt változásokat: a heverőn ("baris ágyon") alszik már hónapok óta a rácsos ágy helyett, rohamléptekkel halad a szobatisztaság felé és persze Léna, a kistestvér most kezd átalakulni érdekes, de sok vizet nem zavaró babából igazi kistestvérré, akivel a felnőttek állandóan foglalkoznak.

Adának két teljes családja van a játékállatok körében: az egyik az anyja által kreált Barnabás és Boldizsár-történetek (amik természetesen róla meg az érkező kistestvéréről szólnak, kölyökmackókkal elmesélve) szereplőinek megtestesülései. Először Barnabás lett az egyik maci a sok közül (a rapper-maci), majd Brúnóra kezdett hivatkozni mint Barnabás apukájára, később a nyál-nyúl lett Boldizsár végül egy másik nyúl lett "Barnabás anyukája", név nélkül. A másik család a Duplo állatkertből verbuválódott: az elefánt az apa, a zsiráf a mama, a jegesmedve Ada és a nőstényoroszlán Léna, így, nevekkel.

Hogy éppen milyen hangulata van, milyen élmények érték, azonnal látható abból, hogy mit csinál a családokkal, kit cipel magával és kit nem. Mostanában sokszor nagyon anyás, ilyenkor a jegesmedve és a zsiráf van nála, akárhova megy. Volt már olyan is, hogy Brúnó ült külön a többiektól, mert akkor éppen én nem tetszettem neki. Ma viszont feladta a leckét a délutáni alvásnál: Barnabást betömködte az ágy feje mögé és a két nyúllal feküdt le aludni, mert "ők jók". Ha felébred, megpróbáljuk megfejteni...

Nyugibogyó tündérmadár mosolygombóc.

Ügyesen fordul a hátáról a hasára (amúgy a háromhónapos összegzés megírása után fél órával fordult meg először!), nyúl tárgyakért, a szájához viszi őket, magasra emeli a fejét és erősen megtartja. Fejlődik a finommozgása és a szem-kéz koordinációja.

Kacag, mosolyog, vigyorog, nevet. Az apja szerint van humora, ugyanis ha a gyermek tappancsait elkezdi közelíteni az arca felé (mármint az apja az apja arca felé), elkezd nevetni, ugyanis tudja, hogy csikizni fogja.

Anyatejen él. Szeret pancsolni, masszírozódni, kézben lenni, a játszószőnyegét, a dínóját.

Autózni nem szeret, alaposan ki kell fárasztani előtte, hogy biztosan aludni tudjon. (Találjátok ki, honnan tudom...) 

Ezen a nyáron már négy esküvőn voltunk. Az elsőre Adussal mentünk, Lencsi itthon maradt (négy hetes volt). A másodikra együtt mentünk, a legkisebb hat hetes volt ekkor, három órát "mulatoztunk" (csak a rend kedvéért: a szertartás nagyon szép volt, hát hiába, minket is ő adott össze, a menyaszony gyönyörű, a kaja finom) majd hazatértünk.

A harmadik, Zsófié és Domié már igazi, meghatódós esküvő és nagy buli volt számunkra (egy háromhónapos sokat bír). Rekkenő hőségben leutaztunk Budatéténybe, megcsodáltuk a villát, köszöntünk az ismerősöknek és barátoknak, Adával megkerestük a szépséges menyasszonyt a toronyszobában, váltottam pár szót a gimnáziumi matektanárommal, teljesítettem a kötelességemet mint tanú, beleborultunk a fiatal pár nyakába, aztán levettem a rémes spanyolcsizmámat törpetűsarkúmat és elszöktem egy lénaetetés erejéig, majd leveseztünk vidám asztaltársaságunkkal, lufit eregettünk és beszédeket hallgattunk, végül pedig fél 9-kor hazavittük a pulyákat, Adust lefektettük, Lencsit anya kezébe nyomtuk (ezúton is köszönjük) és visszamentünk a lagziba, ahol fél 3-ig mulattunk. Nagyon jó volt és szép és elegáns és laza és kellemes és stílusos, sosem feledjük, köszönjük, szépek voltatok.

A negyedik esküvő, Rékáé és Lacié, szintén különleges volt, kaptunk ugyanis egy sógornőt! Az úgy volt, hogy pénteken utaztunk le Barcikára, hogy felvehessük a (pattogós) ritmust a szombati esküvőre készülve. Hát, a ritmusfelvétel nem sikerült tökéletesen, ugyanis Adusnak elég rossz éjszakája volt, szombat reggelre pedig hőemelkedése volt és nagyon elesetten pislogott az érkező vendégekre. Én persze kicsit bepánikoltam, de aztán tudott aludni, kapott némi nurofent és elindultunk a szertartásra. Látszott szegénykén, hogy nincs teljesen jól, de mindent összevetve elég jól érezte magát, a nagy-nagynénik tutujgatták (szülőpárom a vőlegény tanúja volt, bizony, ez egy ilyen nyár!), felfedezte a templomot, közölte, hogy a menyasszony és a vőlegény nagyon szép, illedelmesen ült Marci nagy-nagybácsi ölében, az étteremben táncolt a nagyival, evett az isteni vacsorából, ja, és remekül elszórakozott a dekorációs kavicsokkal. Lencsike magaviseletéről sok írnivaló nincs, ugyanis vidáman pislogott a nap nagy részében, kivéve akkor, amikor az orgona felébresztette a templomban, de akkor is hamar megnyugodott. Az étterem feletti panzióban volt egy szobánk, ahol lefektettük őket (vagyis egy idő után a nagymama vigyázott rájuk és ringatta Léna Zsófiát, ezúton is köszönjük). A körülményekhez képest simán elaludtak, úgyhogy addig élvezhettük a lagzit, amíg fel nem sírt a bébiőr (Adus a betegség miatt, Léna erre válaszként ijedtében). Szerencsére a tortát megkóstoltam még!    

Lencsi harmadik hófordulóját tiszteletbeli keresztanyja esküvőjén ünnepeltük. Közös képük sajnos nincs, mert az alvásritmusuk ezt kizárta, de azért alant látható egy portré Lénáról a nagy napon.

Azt mondják, három hónapos kor után minden könnyebb, a kisbaba túl van a negyedik trimeszteren, kevesebbet sír, könnyebben viseli az "életet". Hát, nálunk nem így van. De csak azért, mert Léna Zsófia az elejétől fogva nyugodt, türelmes, mosolygós baba. És még most is.

Mozgás. Tárgyakért nyúl, hasról hátra borul, oldalra fordul, már a hátról hasra fordulás sincs messze. Játékokat a szájához húz és rágcsál.

Evés. Eleget (sokat?), 3-4 óránként, gyorsan.

Kommunikáció. Mosolygás, nevetés, búgás, gügyögés, emberek (főleg Ada!) után forgás.

Alvás. Sokszor egyedül, sokszor ringatva. Porszívóhangra elájulás. Éjszaka nagyon jól, egyszer ébred, 3-4 körül, de számtalanszor előfordult már, hogy átaludta az egészet.

Sírás. Nincs sok, de azért időnként hallatja a hangját, ha nem tud egyedül elaludni és le merészeljük tenni, vagy ha néha megijed valamitől.

Kakilás. Eddig napi több volt, most két hete nagyon megritkult, volt, hogy 8 nap is kimaradt. Állítólag anyatejes gyereknél minden ilyesmi normális.

Amire emékezni akarok ebből az időből. Etetés közben nehéz mással foglalkozni, olvasni satöbbi, mert Lencsi kapaszkodik a tekintetembe, időnként mosolyogva búg néhányat felém, aztán folytatja az evést. Ahh...

A betegségnek vége, szerencsére, most írok a nyaralásról.

Szentbékkálla, csakúgy, mint tavaly. A sok légyen (lovak vannak nem messze) és a járványon kívül nagyon jó volt. Ugyanaz volt a szobánk, mint tavaly, a lányok gond nélkül aludtak egy helyiségben, Lencsi rászokott a hajnali 4-es evésre (persze utána még visszaaludt), Ada rengeteget volt kinn, játszott a többiekkel, szaladgált, "tapasztalt", és a szülők is tudtak valamennyit beszélgetni és pihenni. (Legalábbis mi igen -- nem volt minden családban ilyen ideális az alváshelyzet...)

Sétáltunk a faluban és a templomhegyen, voltunk a Balatonnál (Ábrahámhegy és csak egyszer, de az is elég volt) és Tapolcán, Ada és Szó elbicikliztek a salföldi majorba, ettünk a szomszédos étteremben és sokat voltunk a kertben.

Tanulságok:

1. kinn lenni jó,

2. Tescóba két gyerekkel többet nem,

3. a gyerekek miatti kialvatlanság és a szülők közti feszültség egyenes arányban állnak, sőt, egymást erősítik (mi most nem voltunk kialvatlanok szerencsére, de persze van múltbéli tapasztalat),

4. ha egyvalaki beteg, mindenki beteg lesz,

5. a zsályás krém jó az aftára. 

Azért (is) jó kisgyerekesekkel együtt nyaralni, mert utána az ember jobban látja saját hibáit és erényeit (is).

A jó hétvége ismérvei, illetve kellékei a következők:

1. megfelelő időjárás,

2. szülők és gyermekek számára is megfelelő, érdekes program,

3. szabadban tartózkodás (sok),

4. szülőpár kettesben tartózkodása (némi),

5. bevásárlás és házimunka gyors, precíz és szakszerű elintézése (a legjobb még előtte hétköznap, hogy ne árnyékolja be a hétvégét),

6. némi zavartalan henyélés.

A finom kajákat stb. nem is írom.

A kettővel ezelőtti hétvége pont ilyen volt, Sz. szülei meglátogattak, volt Állatkert, vitték Adust sétálni, ringatták Lencsit, mi gyorsbevásároltunk késő este a Tescóban (ez amúgy rossz ötlet volt, de mindegy), elmentünk a KOBUCI kertbe kettesben, sőt, pénteken két szoptatás között még fodrásznál is voltam, valamint vettem egy szandált. (Hol van már az az idő, amikor ráérősen válogathattam: most idő- és költséghatékonynak kell lenni...) Ja, szerintem az én apósom az egyetlen, aki ebédet főz és rendet rak, amíg a család állatkertezik. (Vagy csak elviselhetetlenül nagy volt a kupi..?)

Szóval jó volt!

Állókép borostás apukával, megszeppent elsőszülöttel és sárkánygyíkkal (Apa, ez tényleg Süsü rokona?):

Ada beteg, valami vírusos-aftás-kiütéses nyavalyája van, száj, lábszár, kezek, fenék csupa kiütés, szenved, sokat sír, nehezen eszik, fáj a szája, magas láza is volt, szóval nem könnyű. Tegnap este (éjjel) NEM KÉRTE Brúnót, azt mondta, vigyem el onnan, nem kell neki, na, akkor majd' megszakadt a szívem és komolyan meg is ijedtem. Természetesen a nyaraláson szedte össze, a gyerekek nagy részét leterítette (már itthon). Nagyon féltem Lénát, egy kéthónaposnál az afta és az ezzel együtt járó nemszopás rettenetes lehet, úgyhogy még imádkozni is fogok, hogy ne kapja el* (most ezt egészen komolyan írom, kicsit sem ironikusan, azt sem szeretem, ha más viccelődik a gyerekbetegséggel, úgyhogy ezúton is közlöm, hogy infantilis dolognak tartom).

* Erről eszembe jut, hogy nagymamámat mindig felhívtam érettségi, felvételi, fontosabb helyzetek előtt, hogy imádkozzon erősen, és lám, MINDIG bejött! Na?!

Visszatérő játék-játszma Adával, hogy nyafogós hangon beszél, mi meg megkérdezzük, hogy "lenyeltél egy kiscicát?" vagy "Mi az, kiscica lettél?". A múltkor is ez volt és én éppen tejet akartam vele itatni, ő meg húzódozott, gondoltam kihasználom az alkalmat és megkérdeztem, hogy

- Tudod-e, mit esznek a kiscicák?

- Tejet!

- Akkor itt a tej, idd meg!

- Nem.

- Hát akkor ki igya meg, mi legyen a tejjel?

- A kiscicának le kell fetyelni a tejet!

Elemezzük a képet.

Előtérben idősebb gyermek. Anyja felé nyújtja a kezét, valószínűleg a számítógéptől igyekszik elterelni (szövegszerkesztettél már eleget, kislányom, valamint minden tanáromnak elküldtél egy ímélt véletlenül, mára akkor tegyünk pontot). Fiatalabb gyermek anyja karjában, valószínűleg délután van, nyakában partedli, mivel bukós. Hosszú rugdalózót visel, feltehetően igencsak hűvös van, hiába tesz úgy anyuka, mintha nyár lenne. Az asztalon teáskanna, némi tea még kotyog az alján, anyuka szoptat, így innia kell. A reggeliről maradt vajtartó még kinn van, enyhe kupleráj. Etetőszék sehol, idősebb gyermek már csak a nagyasztalnál hajlandó enni, így asztalon alátét, elkerülendő a nagyobb baleseteket. Edzőcipők elárvulva a szőnyegen, a szobabiciklire most SEM volt idő (anyuka alakjára is magyarázat).

Két hónapja ilyenkor feküdtem az ágyon, már kiment az érzéstelenítő és azon töprengtem, hogy 1) nem lehetne-e inkább két hét múlva, 2) mikor hozzák fel vajon Lencsit. Aztán elég hamar felhozták, ügyes volt, nyugodt és gyönyörű, aztán széééép lassan az a két hét is eltelt. És már itt is vagyunk.

Lénababa nyugodt, kiegyensúlyozott, mosolygós gyerek. A 8-9 körüli elalvás után éjszaka csak egyszer kel enni, 2-3 körül, aztán 6-7ig alszik. Még soha nem fordult elő, hogy az éccakai szoptatás után ne aludt volna vissza és sírni is csak akkor sír néha egy keveset, amikor az átpisilt cuccait le merem venni azelőtt, hogy enni adnék neki. Napközben nagyokat alszik, nagyokat eszik és sokat nézelődik. Gyakran magától alszik el, de délutánra azért már többet kívánkozik kézbe és néha kicsit megsértődik, ha letesszük. Imádja, ha eőőőőőzünk neki, ilyenkor nagyon édesen nevet és próbálja utánozni a hangunkat. Szeret fürdeni. Ada nagyon érdekli, azt hiszem, tetszik neki a nővére hangja. Gyarapodik (majd este megmérem), számos hurkácska büszke tulajdonosa. Hason fekve felemeli a fejét, de csak pár percig kényelmes neki így (emlékszem, Adus "erősebb" volt már ilyenkor, dehát neki kisebb tömeget is kellett mozgatnia, mint ennek a dundi palacsintának). Ami aggaszt, az az evéssel kapcsolatos: olyan mohón és gyorsan eszik, hogy sokat bukik, ilyenkor szó szerint az orrán-száján jön a tej, gyakran félrenyel és ez időnként egyenesen fulladozásba torkollik. (ez most jó plasztikusra sikeredett) Szörnyű érzés, amikor a kezemben tartom és érzem, hogy nem kap levegőt, hiába próbálok rajta segíteni. Szerencsére ez az egész dráma egyre ritkább, remélhetőleg kinövi, de azért holnap megkérdezem az orvost is.

És a legjobb az, ahogy felderül az arca, amikor meglát.

Webkamera a kéthónapossal:

Mostanában ha valami érdekes van a gyerekekkel kapcsolatban, lefirkantom egy papírra az íróasztalon. Annyi mindent elfelejtünk úgyis. Reggel Adus elkezdett mesélni, idejében észbe kaptam és elkezdtem írni: nem olyan könnyű megjegyezni a kis litániáit, úgyhogy jobb rögzíteni mindent.

Ada: ...és Pilisszántón volt répa is. És a hagymának leszedtük a héját, a földes héját, nem a rendeset és kitettük egy tálcára, hogy meghűljön. Nem, hogy megTOKoljon. És felmentem a kis lépcsőn, a kőre. És Bandi papa letette a telefont az asztalra, hogy ne zavarjon.

Én: Még mesélj, mi volt?

Ada: Borsó. Kertészkedtünk - látja, hogy írok. Nézi-nézi. - A borsóról is mondtam egyet, azt is leírjad oda! - Megdöbbenek, honnan tudja vajon, hogy mit írok. Nézi tovább. - Jól leírod, anya, mondhatom!

Köszönöm, kislányom.

A hétvégéket mindig nagyon várjuk, csak aztán sajnos nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Most például alig jutunk ki, mert hideg van és eső. Délelőtt, na és persze tegnap egész nap végig pakoltunk, etettünk, pelenkáztunk, neveltünk, nyávogtunk, szoptattunk, ebédet főztünk, mosogattunk, porszívóztunk, összekaptunk, nevettünk, meséltünk, jól elfáradtunk, így már az sem biztos, hogy délutánra ki tudunk találni valami jó kis benti programot: egyrészt a jól elfáradás, másrészt a nyolchetes csecsemő sokember közé vitelének aggályossága miatt.

Múlt hétvégén viszont jó idő volt, ennyire:

Beszélgetünk. A számítógép fontos szereplője életünknek, mint az alábbiakból látszik. Tisztában vagyunk veszélyeivel és előnyeivel is.

Én: Eltűzöm a hajad, mert nem látsz tőle és elromlik a szemed.

Ada: Ha a számítógép előtt ülsz sokat-sokat, akkor is elromlik a szemed.

*

Szoktunk az amazonon vagy a pagony.hun belelapozós könyveket nézegetni, ha már nagyon unom azt a nyolcvan mesekönyvet, ami a polcon vár. Ada, ha egy könyvborítót lát a képernyőn, mindig mondja is, hogy lapozzunk bele. Persze nem mindig lehet, akkor konstatáljuk, hogy ez épp nem olyan könyv. Aztán, Szutyejev-olvasás közben:

A Vidám meséket láttuk a számítógépen, de nem lehet a nyíllal belelapozni, csak kézzel, így. (és mutatja, hogy kell lapozgatni az igazi könyveket)

*

Egyfolytában éneklés van itthon. Szövegösszevonás, szóösszevonás, mondókák, halandzsa, mindegy, csak hangos legyen és sok. Aztán születnek ilyenek is:

Ad notam Hová mész te kis nyulacska

Sza-ba-díts meg a go-nosz-tól,

Ingyom-bingyom tá-liber, tu-tá-liber má-liber, lalalala.

már nem volt ilyen fényes minden, megjött a vihar, megfájdult a fejem, Lénácska nyűgös volt (!!!) és jól elfáradtunk mindannyian. Főleg én...

Viszont találtam egy képet magunkról. A háttérben a házunk, amelyben a cselédjeink épp ebédet főznek és takarítanak, egyébként ők azok, akik ilyen szép fehérre mossák a gyerekek ruháit és a pólyát is, rajtam van pár pluszkiló, viszont hordhatok magammal napernyőt, mert olyan időket élünk.

Azért írok sokkal ritkábban, mint szeretnék, mert 1. amikor Ada ébren van, akkor nem ülhetek csak úgy a gép előtt, mert akkor jön azzal, hogy kisvakond meg csipogóhúsvéti tojás és egyébként is nagyon hangosan zúg (a gép, nem Ada) (ő inkább sípol meg dörmög) és nem akarunk megsüketülni*; 2. amikor ő alszik, általában Lencsi van ébren (valamennyit) és egy kézzel nem tudok gépelni, illetve akkor piszokság nem vele foglalkozni, ha kívánja, úgyis olyan szemérmes és nem követelőzik sosem. Vagy egyszerűen csak mást olvasok a neten és lusta vagyok gépelni.

Ma délelőtt a játszótérre mentünk (én kettő gyerekkel még nem léptem át a Bécsi utat, olyan, mint egy nagy folyó, mi meg a sziget), remek volt, mert a hely zárt, biztonságos, árnyékos, valamint sok az ismerős és Adus már egyedül is jól elszaladgál, homokozik satöbbi. Lénazsófia aludgatott meg nézte a leveleket (zen), úgyhogy én is túrtam a homokot meg cseresznyéztünk meg barátkoztunk -- jó volt.

Mostanában A. mezítlábazik, és amikor épp szoptattam (hát igen, már gond nélkül nyílt színen is), ő épp rájött, hogy a kavicsmező közepén áll és ez valójában szúr és kényelmetlen és akkor elkezdett süvölteni, hogy "Édesanyám, jöjj, édesanyám, jöjjél ide!", mire én elmutogattam neki, hogy ez most nem fog menni és akkor inkább elment csúszdázni. Ezt csak azért rögzítem, mert sokat aggodalmaskodtam azon, hogyan fogok két gyerekre tudni figyelni, biztos majd mindkettő hisztériázni fog, hogy azonnal  menjek és most kellek, meg mászókáról leesni meg darázsba lépni, de lám, lám, nem így van, hanem megoldjuk a dolgokat (általában és egyelőre). Ja, és akkor kezdek szoptatni/lénázni, amikor látom, hogy valamelyik Ismerősanyuka ott van Ada közelében, vagy ha mondjuk épp elkezd homkozni, mert onnan aztán úgyse lehet kirobbantani jó darabig.

* A tévénélküliségnek egy darab hátránya van: ha be van kapcsolva a számítógép, akkor a gyerek tudja, ha már nézett rajta bármit is, hogy onnan jön a mozgókép IS és ha szereti, akkor nem könnyű leszerelni azzal, hogy anya most ímélt ír vagy egyéb fontos dolgot kell megnéznie, tehát a számítógép gyakorlatilag használhatatlan. Amikor Léna született, kábé egy hónapig semmit nem nézett Ada, de azóta megint visszaszivárgott némi kisvakond az életünkbe, bár a fentiek miatt jobb be sem kapcsolni, ha ébrenlétidő van. Igazi tévét viszont még jó sokáig nem fog nézni, sem itthon, sem máshol, mesét, rajzfilmcsatornát SEM, azokat FŐLEG NEM, ha rajtunk múlik. (Szerintem nem kell magyarázni, miért, de azért leírom, hogy pl. a rágógumis kisvakond epizódtól _konkrétan_ fél, noha én pl. sosem gondoltam volna, hogy traumatizáló, tehát szó sem lehet arról, hogy egy általunk előre nem látott valami elé beültessük.)

És akkor elmesélem a mosógép történetét. A mosógép tönkrement és aztán megjavították. Ez a mosógép története.

És elmesélem a párna történetét. A párnán lehet feküdni és úgy aludni. Ez a párna története.

Satöbbi.

Ui.: Van új beceneve a medvének: Brúnóca.