..napló..

Ada hároméves lett tegnap.

Nehéz róla "státuszt" írni, mert már nem kisbaba, hanem nagylány, a saját szokásaival, nyelvével, gesztusaival, kedvenceivel és raplijaival. Szereti a plüssállatokat, mindig van egy-két aktuális főszereplő. Szereti a savanyúságot, a csokit (de nem kap :), a hideg tejet és a nyers zöldségeket. Szeret homokozni és rendezgetni, hintázni és színezni, ugrálni és szövegszerkeszteni. Ismeri a betűket, szívesen versel és olvastat. Olvas a vécén. Utálja, ha az evés kényszer, ha akár csak egy csepp víz is éri a pólóját, ha a húga zavarja a köreit, ha muszáj aludni, ha vége a Kisvakondnak, ha fürdés helyett zuhanyzás van. 

Drágaságom. Egynaposan:

Avagy: Ada számol

Vettünk egy szekrényt a lányok szobájába és ma délelőtt nekiálltunk összerakni. A gyerekek persze "segíteni" akartak mindenáron, ami katasztrófa ígéretét hordozta. Szerencsére Lénát lefoglalta az anyja, Adát viszont nekem sikerült integrálni a munkába: ő adogatta a csavarokat, sőt, ő válogatta ki őket a zacskóból, utasításaimnak megfelelően és pontosan! Megmutattam neki, hogy most ilyenből kérek négyet és ő szépen prezentálta őket a megfelő számban. Ügyes gyerek!

A lányok és nőnapi virágaik:

Az úgy kezdődött, hogy Lencsi elkezdett véreset kakilni öt hónaposan. A gyerekorvos tanácsára elkezdtem kevesebb tejet inni, mert felmerült, hogy az anyatejbe átkerülő tehétejfehérjére adott allergiás reakció okozhatja . A helyzet nem változott, időnként véres nyák (nem részletezem, inkább maradjunk annyiban, hogy nagyon csúnya volt), úgyhogy saját szakállamra teljesen abbahagytam a tejtermékevést és -ivást (figyelem: képzavar), így a kaki szépen helyre is jött.* Az utolsó eset, hogy tejterméket ettem, október elején volt, amikor vendégségben voltunk Flóráéknál és "mit számíthat ennyi" felkiáltással megettem egy adag sajtos-tejszínes tésztát. Másnap meg farkasszemet nézhettem Lénalány pelenkájában a következménnyel. Ezután jött a szigorodás: se joghurt, se sajt, se csoki, se tejeskávé, se kapucsínó. Se sütik. A felvágottak és kekszek nagy részében is van tejtermék, azoktól is elköszöntem. A gyerekorvossal sikerült beszélnem egy idő után, kisütötte, hogy menjünk akkor mégis gasztroenterológushoz. November van. Kapunk időpontot januárra. (Mondtam, hogy a reggeli tejeskávéim is ugrottak...?) Januárban vérvétel (együtt sírással), kakivizsgálat, szigorú diéta, a jövőben a végtelenített szoptatás délibábja (allergiás csecsemő nemhogy tehéntejet, de tápszereket sem kaphat).

És amiért ezt az egészet leírom: most visszamentünk az eredményekért (vajon miért kell KETTŐ HÓNAP a labornak?); és minden allergiavizsgálat negatív lett. (És vashiányos, de arra kapott pótlást.) Ugyan a vérvétel időpontjában már diétázott a gyermek (vagyis diétás tejet kapott tőlem -- említettem már a reggeli zabtejes kávéimat??), de azért ez így is jó eredmény (nem értem teljesen, ne is kérdezzétek...), úgyhogy szép lassan elkezdhetünk majd próbálkozni. Először én eszem tejtermékeket (nyers tejet még nem), aztán lassan ő is. És nagyon drukkolunk, mert az elmúlt fél évben kiderült, hogy nagyon-nagyon nehéz teljesen kizárni a tejet. A feldolgozott élelmiszerek nagy része például kiesik, ami önmagában persze nem baj, de azért igencsak megnehezíti az ember életét.

Egyszer pedig kapucsínót is fogok még inni. Meg vörösbort és tekilát és szusit és cheesecake-et. (Azt hiszem, a lassan négy éves kulináris megszorítássorozat, amivel a terhességek meg a szoptatás jártak, a cukrobetegségről és a tejallergiáról nem is beszélve, megtették a hatásukat a pszichémre.)

* Szerintem és számomra az egyik legérdekesebb dolog a gyereknevelés kapcsán az, hogy mennyire megváltozik az ember viszonya a testnedvekhez, salakanyagokhoz, már ami a saját gyerekét illeti. Régebben legalábbis nem gondoltam volna, hogy percekig tudok undorodás nélkül, elmélyülten túrkálni egy adag kakában.

Alig egy hónappal azután, hogy elkezdte, Léna most már teljes biztonsággal le tud ereszkedni állásból, ennyivel is kevesebb elveszett-cica-nyávogást fogunk hallani. Ami viszont abszolút új hír, hogy az ágyról/magaslatról való leszállást is haladó szinten műveli: ma reggel a kihúzott kanapén agonizáltam, amikor azt vettem észre, hogy kicsi lányom jön-megy és simán áthidalja a magasságkülönbséget, felmászik, majd ha sikerült ledobni azt a fecnit, amivel játszik, nyúlkál utána lefelé, de nem megy le fejjel előre, hanem megfordul és letolat, de legalábbis oldalt fordul és lelógatja az egyik lábát először. A nagyágyról is simán lement ma már, bár háromból egyszer fenéken landolt. A pelenka előnyei. Nem tudom, hogy a lemászást a nagyapja tanította-e a hétvégén, vagy magától szedte-e fel?

Bizony, már. Ül, mászik, kapaszkodva áll, oldalazva lépeget, de a kapaszkodásból letérdelés, leereszkedés még nehezen megy neki. Gagyog, ragyog. Hallani véljük az Adát és van kísérlet a pápára is (kézlengetéssel).

Imádja a nővérét, ficánkol és kacag, ha megjelenik. Egyébként is: bármit csinál, csodálattal nézi és nevet. Ada időnként már produkálja is magát neki, táncol és énekel -- de nagyrészt még mindig levegőnek nézi. Ja, Lencsi hasonlóan (vagyis azért némiképp visszafogottabban) lelkes, ha az apja jön haza, trappol elé.

Szépséges, vidám, kedves és bújós. Anyás. Nagyon jó evő. Szopik este és reggel, ebéd után keveset és éjszaka is, mert különben már nem lenne, és fenn kell tartani a hozamot a tejfehérje-allergia miatt (tápszert és tehéntejet nem kaphat).

Az éjszakák egy fokkal jobbak, már csak 3-4-szer ébred... Elég fáradtak vagyunk, de a mélypont (eddig) a december-január volt.

És végre kezd kitavaszodni. Kár, hogy homályos lett ez a kép, mert amikor megláttam, arra gondoltam, ez az igazi, esszenciális lénaportré. Tessék, ilyen:

Volt egyszer, egy szépséges város, Kazincbarcika. Éldegélt itt ebben a városban Ada, Léna, Apa, Anya, Laci papa, Ani mama. Ők éltek ebben a szépséges kazincbarcikai városban. (...) Voltak ott farkasok is. (...) A konyha a gyerekszobában kapott helyet. (...) És tilold meg a lent. A végén mindenki sikerrel járt. Sikerrel jártak mindenkivel. (...) Nálunk máshol volt. Nem a pincében, hanem az utcai cicáknál. Vége lett a táncnak és a birodalomnak. Mind lefeküdtek aludni a szép kis városban. Vége.

Amikor hazatértünk Budapestre, az Attilán volt nagy családi találkozó, Hani és Ada (megint) sokat játszottak együtt. Ez nagyon jó, mert Ada megtapasztalja, milyen lehet egy nagyobb testvér (és ez persze fordítva is igaz). Valamint Aduskának azért is nagyon jó, mert nem csak az én telefonomat nézegethette*, hanem az unokatestvéréét** is. A jelenlévő telefontulajdonosok közül kiemelt figyelmet kapott Csabi is, persze csak a kellő ráhangolódás-feloldódás után. Ja, és a legfontosabb: Dáviddal is találkoztunk, csaknem egy év után, egy puttonnyi ajándékkal érkezett és mindkét lány eléggé odavolt érte abban a pár hétben, amíg itthon volt.

Az év utolsó napján buliba mentünk, gyerekes buliba. Viszonylag korán leléptünk (fél 9 körül), letettük a pulyákat és felnőttesen folytattuk, Zsófival és Domival. Nekik ez valószínűleg nyugdíjas tempó volt, de már megállapodott házas emberek, kezdhetnek hosszászokni!

Aztán ünnep volt még a farsang is, ami a szilveszteres bulihelyszínen volt. NAGYON SOKAT dolgoztam a lányok jelmezével (Napraforgó és Katica), őrült büszke voltam és vagyok magamra, hogy én varrtam őket. De lehetek is, nagyon jól néztek ki! Komolyra fordítva a szót: Adának nem megy könnyen a nagyobb társaságban való feloldódás. A farsangon egy rémísztő kalózt látott meg először, aminek következtében negyed órán keresztül ült az apja ölében, kizárva a világot. Utána is csak szép lassan vette fel a buli sebességét, de a végére persze belejött és haza sem akart jönni. A legjobban E. nyuszijelmeze tetszett neki, jó sokáig járkált utána a farkincáját húzogatva, egészen el volt képzedve, hogy milyen élethű... Lencsoka pedig fáradtsága ellenére elvarázsolódott és fel-alá tepert a forgatagban, rólunk tudomást sem véve. A többi jelmez is irtó helyes volt, katicák, tündérek, bohócok, szakács, napocska. Ja, mi, szülők bárányhimlős Pöttyös Panni és Vietnámi Ember voltunk.

* kitérő: a múltkor étteremben voltunk és szép lassan elkezdett körözni egy telefont nyomkorászó angol kislány körül, egyre kisebb sugarú köröket írt le, majd egyszerűen leült mellé és pipiskedve figyelte, mit csinál. A lány pedig nagyon helyes volt és hagyta.

** valójában nem is tudom, van-e neve annak a rokonsági foknak, amiben ők állnak egymással.

A fürdőszobában beszélgetünk a nagyobbikkal, mondom neki, hogy halkabban, mert a szomszéd szobában a huga aludni készül. Mutat az egyik falra:

- Itt van?

- Nem, arra... na mi is?

- Nem tudom.

- Gondolj bele, ha nem jössz be az ajtón, mi van mellette?

- A WC.

- Igen. És a másik irányba?

- WC!

- Arra is WC? Hány WC-nk van?

- Kettő!

Nem lehet zavarba hozni...

Tegnap megtudtam, hogy nem mindenkinél van az a probléma, mint a mi lányainknál, nevezetesen, hogy megtanul felállni, hajtja a kiváncsiság, felmászik mindenhova, nyúlkál, majd vagy elfárad vagy elfogy az érdekesség, mindenesetre egy idő után tovább kéne állni és ez nem megy, ehelyett panaszos nyivákolás útján magához szólítja a felügyelő szülőt, aki aznap századszorra is leszedi. Léna most megtette ezen az úton az első lépést: ha a földön is van valami szuperérdekes, akkor hajlandó letámaszkodni és lemászni. Ha nincs, akkor inkább marad a nyávogás, egyelőre...

Az úgy volt, hogy karácsony előtt tíz nappal Lencsi benáthásodott. Aztán Ada is. Nem súyos, gondoltuk, még lázuk sem volt. Aztán szépen kezdtük lemondogatni a programokat. Aztán nem sütöttünk mézeskalácsházat. Meg mézeskalácsot sem. És nem mostunk ablakot. És nem varrtam filckajákat. És nem fontunk koszorút az ajtóra. És nem vágtunk papírcsillagokat az ablakokra. És nem sétáltunk az adventi díszbe öltözött városban. A karácsonyi sütik hozzávalói a spájzban magánylottak. Mert orrot szívtunk. És sós vizet spricceltünk. És köhögéscsillapítót adagoltunk. És c-vitamint csepegtettünk.

Aztán valahogy mégis lett karácsonyi hangulat, mert két kisgyerekkel megjön az magától is, nem kell különösebben erőlködni. A fát 23-án este díszítettük fel, ugyanúgy, mint tavaly, hogy nálunk már 24-én este elkezdődjön az ünnep, mielőtt elragad a karácsonyi forgatag. És így is lett, 24-én reggel a pizsamabogarak megtalálták az ajándékokat (amiket az angyalok hoztak az általuk feldíszített fa alá -- a jézuskázást ne tudnám szájrángás nélkül vállalni, azt hiszem). Ada ajándékain A betű volt, a többin értelemszerűen L, úgyhogy meg is tudták keresni egyedül. Adus kisvakondos kirakót és két szobányi babaútort kapott és Finduszos könyvet, de azt sajnos el kellett süllyeszteni (erről majd külön poszt). Lencsi textilkockákat és egy régi játékot becsomagolva. Boldogan tépkedett.

Aztán játszás, aztán ebéd, némi orrtörlés és aggodalmaskodás, aztán Attila út, vacsora, Lukács evangéliuma és ajándékáradat, majd haza és felnőttajándékok. Karácsony első napján pakoltunk, anyáék hoztak ebédet és nagyszülői felvigyázást, majd elindultunk Barcikára. Ott ismét csodálatos ajándékhalmok (sajnos túl gyávák vagyunk azt mondani, hogy mindenki csak egyvalamit kaphat, talán majd jövőre :), rengeteg finomság, látogatás Marciéknál, séták nagyapával, ALVÁS, tehát minden, amit az ember egy ünneptől elvár.

Folyt. köv. 

Tegnap reggel Lencsi felállt a kanapé háttámlájába kapaszkodva, aztán később a nap folyamán még többször is egyéb bútorok segítségével.

A jegyzőkönyv kedvéért: december 4.-én történt az első sikeresként értékelhető kísérlet, azóta pedig lankadatlan kedvel és egyre ügyesebben gyakolja a mutatványt. Siker esetén a megszokottnál is szélesebben vigyorog a gyermek és boldogan kurjongat, hogy megmutassa, mit csinált. A járóka és a porszívó mellett most már a kanapéra is felkapaszkadik, főleg, ha úgy látja, valami lenyűgözően érdekes dolog történik rajta, pl Adával beszélgetünk vagy olvasunk. Négykézláb mászás eddig összesen pár lépés volt csak, de az is alakul.

Múlt vasárnap járt nálunk a Mikulás. Egyrészt a szokásos cipőpucolós-ablakos, másrészt SZEMÉLYESEN is megjelent a játszóterünkön. (Lelkes játszóteres családok szervezték, évek óta van, csak mi tavaly nem értünk rá.) 4 körül mentünk le, már majdnem sötét volt, nagyon hideg, az arcokon izgatott félmosoly, már jópáran lenn voltak. A nagyobb gyerekek a kerítéshez gyűltek és az erdős domboldalt pásztázva énekelni kezdtek, a szülők fáklyákat és gyertyákat gyújtottak. Telt-múlt az  idő... és egyszer csak, az erdő felől megjelent a puttonyos, piros ruhás, vattaszakállas Mikulás. Hosszú léptekkel tartott a játszótér felé. Leült egy padra és kettesével-hármasával hívni kezdte a gyerekeket. A kicsikkel kezdte, úgyhogy Adus is viszonylag hamar sorra került. Nagyon izgatott volt (vagyis eléggé félt... na jó, őszinte leszek: rettegett). Amikor kicsit közelebb mentünk, rögvest száznyolcvan fokos fordulatot tett és csak a sötét hintasort volt halandó nézni az apja karjából, majd azt ismételgette, bátorítva magát, hogy "csak a sapkája bojtját nézem". Abban a percben arra gondoltam, hogy talán nem is volt akkora ötlet ilyen traumának kitenni ezt a szegény kislányt, de aztán felhangzott a neve és odakísértem és a Mikulás elmondta, hogy hallotta ám, mennyire szereti az állatokat és hogy legközelebb elhozza majd a rénszarvasait is és akkor Ada már mosolygott, bár válaszolni továbbra sem volt hajlandó, de a csomagot azért elfogadta. Kicsit még beszélgettünk és fagyoskodtunk, megvártuk a többi gyereket és elköszöntünk a Mikulástól, aki az erdő felé vette az irányt (érdekes, egyesek látni véltek  egy fiatalembert nem sokkal később a Nagyszombat utcában, éppen egy vattaszakálltól igyekezett megszabadulni).

Nagymama hozott egy BeHappy-smiley hűtőmágnest, ilyet:

Ada kommentje: "Ott van Léna!"

Van benne valami, lásd a képeket a régebbi bejegyzésekben!

Kijött végre az alsó két foga, teljesen egyszerre. Azt reméltük, jobban fog aludni tőle, nem ez lett, inkább sürgősen elkezdte növeszteni a felső kettőt is, reméljük ez már hamarabb kijön és sikerül aludni egyet még idén. Viszont az alsó két fog-hegy nagyon izgatja és piszkálja a nyelve hegyével állandóan, nekem úgy tűnik, ez segített neki elkezdeni hangokat formálni. Az eddigi boldog vagy mérges sikkantások helyett most már határozott ba-ba-ba, bla-bla-bla van, irtó cuki.

Kúszik mint a villám és egyre magasabbra mászik, sokat térdel, dolgozik a mászáson. Le kéne engedni az ágyat meg a járókát...

Imád kinézni az ablakon, pont mint a nővére anno, csak neki már van kint forgóvirág is, teljesen lenyűgözi néha. Boldog és kedves gyerek, ha hazaérek, 1000W-os vigyorral teper felém (Ada jobb napjaiban felnéz).

• Este fogmosás, Ada lemászik köpni, a kezeslábas pizsiben, bele a kiloccsant vízbe:
  - Beleléptem a pocsolyába.
  majd:
  - Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm
  - Ezt kitől tanultad?
  - Tőled.
  Akkor jó...
   

A gyerekeinket nem tereljük semmilyen irányba, maguk választhatják meg hivatásukat, bár nem bánnánk, ha Ada pl. híres fotós lenne és öreg napjainkon, csipketerítős kanapénkon üldögélve a National Geographic oldalain láthatnánk viszont lenyűgöző, magával ragadó, bátor és elgondolkodtató fotóit. No pressure, honey.

Például: (az első képet, melynek az Önarckézkép anyámmal címet adtam, ő állította be, anya, most akkor így feküdj és tartsd a tükröt így, jó?)

• Voltunk vendégségben a hétvégén, gyerekes házban, ahol volt egy fisherprice zenélő akvárium is. Ada szórakozgatott vele egy darabig, majd egyszer elkezdte lelkesen magyarázni, hogy "Ez olyan mint a halacskás képernyővédő!". Hát igen, eddig akváriumot nem látott, látta viszont az akváriumot szimuláló képernyővédőt...
• Beszélgetünk a kanapén, valahogy szóba kerülnek a kutyák: "Én nem szeretem a Rexit meg az Ellát, csak a kis plüsskutyámat szeretem!". Rexi barcikán a szomszéd kutya, Ella meg az egyik játszótéri kutya, akit általában imádnak a kicsik.

Amikor Ada alszik, Léna odakúszik az ajtajához és kapirgálja és kiabál neki. És néha hátranéz, hogy csináljak már valamit.

Amikor mindketten ébren vannak, hangosan nevet, ha a nővére csinál valamit. Akármit.

Amikor Ada nagy ritkán kéri, hogy hadd foghassa meg, Léna magánkívül csapkod a boldogságtól.

Nagyon szeretném, ha jó testvérek lennének és kölcsönös lenne a rajongás. Amikor megtudtam, hogy Léna Zsófia lány, bevallom, nagyon örültem, mert mindig azt láttam, hogy a jó lánytestvéreknek nagyon jó. Az fel sem merült bennem, hogy nem genetikailag kódolt az őszinte barátság két testvér között, annyira azonosság-tudatom van/volt mindkét gyerekkel kapcsolatban.

A kapcsolatuk egyelőre úgy alakult, hogy az első három hónapban Adus nem nagyon érdeklődött. (Ez nem lepett meg különösebben, vannak olyan gyerekek az ismeretségi körben, akik kifejezetten vonzódnak a pici babákhoz, szívesen ölelgetik, simogatják őket, néha túlzásba is viszik, de Ada sosem volt ilyen.) Aztán a következő két hónapban kifejezetten féltékeny volt. Az elmúlt másfél hónapban pedig egyrészt jobban érdekli a kishúga, tud vele nevetni, átad neki dolgokat, jobban figyel rá, de pesze még mindig résen van és ha Lencsi kap valami újat, akkor rögtön megszerzi. Arról pedig, hogy Léna Zsófia még nem képes tiszteletben tartani a magántulajdont és az intim szférát, arról már írtam... Szóval a viszonyuk halad a maga természetes útján. Mi meg drukkolunk nekik és igyekszünk nem kimutatni.

Aztán beküzdi magát a gyerekszobába. (Nem szeretem, ha Léna bejön és mindent szétcsinál.) Odakukacozik a parkettán Ada szépen, nagy gonddal körbepakolt csészéihez. (Az egészet szétronti*, küldd ki Lénát!) Ada sír. Jogosan: a rendnek vége, a csészék röpülnek. Lénát visszaviszem a nappaliba. (Ne jöjjön ide, elvesz mindent.) Ada ránkcsukja az ajtót. 

Hát így vagyunk...

* Szokott ilyet, pl. kapja helyett kapi, rontja helyett ronti stb., én meg nem javítom ki direktben, mert tetszik. Adás.

A kis rontópál így ráncolja az orrát, amikor nagyon örül:

Most nem írom le részletesen a véleményemet az Annapetisorozatról, legyen elég, hogy Ada imádja.

Kielégítendő a rajongást, elvittük élete első író-olvasó találkozójára, ahol Bartos Erika vetített és mesélt a gyerekeknek. Aduska végig feszülten figyelt, a végén pedig kapott egy ÚJABB Annaéspetit, ezúttal dedikálva. Annapetiésgergő anyukája még egy cicát is rajzolt neki, miután elsőszülött kislányom cérnahangján elrebegte, hogy azt szeretne. B. E. amúgy nagyon szimpatikus volt, szelíd, kedves, őszinte és értett a gyerekek nyelvén is. (Ettől persze még nem lesz senki brilliáns író és stiliszta, de azért jó élmény volt. És hát Ada nagyon örült.) 

Ada kapott egy összecsomózós Mikulást Drosziéktól. Nagyon örült, egyrészt mert Mikulás, másrészt mert "csinálni" kellett vele valamit. Mostanában rá vagyunk kattanva a saját készítésű dolgokra. Van már tojástartóból eszkábált házikó a gesztenyebabáknak (zöldtetővel), valamint kerttel, virágágyással és szekrénnyel rendelkező otthon Apró Mackónak.

A Mikulás tehát ilyen volt:

... és ilyen lett:

Mostanában Pom-Pom meséi a videó világából áttört az esti altató mesék közé is. Természetesen fejből csak nagyjából sikerül elmesélni a történetet és csak néhányat ismerek eléggé hozzá (tudom, szégyen), azok pedig egy idő után unalmasak lesznek. Újakat elégszer megnézni egyedül meg lusta vagyok, Adát meg inkább próbáljuk távol tartani a géptől, kevés sikerrel sajnos. így történt, hogy egyszer kénytelen voltam kitalálni egy saját Pom-Pom történetet, ami meglepően jól sikerült, ezért megpróbálom alant reprodukálni.

A Melegetfúvó Hajszárító

Történt egyszer egy őszi napon, hogy amint Pom-Pom és Picur az iskola felé sétáltak, eleredt az eső, mit eleredt, szakadni kezdett, ömlött, mintha dezsából öntenék. Picur haja és Pom-Pom pillanatok alatt csuromvizes lett, hiába húzódtak be szinte azonnal egy nagy fa alá. Ahogy bánatosan csöpögtek a fa alatt, Pom-Pom felsóhajtott:
- Most jó lenne, ha erre járna a Melegetfúvó Hajszárító!
- Melegetfúvó Hajszárító? Dehát minden hajszárító meleg levegőt fúj!
- Ma már igen, de ez nem volt ám mindig így! Elmesélem neked a Melegetfúvó Hajszárító történetét, amíg várjuk, hogy elálljon az eső, jó?
- Nagyszerű!

Pom-Pom mesélni kezdett: Réges-régen, egy ősibb korban a hajszárítók kizárólag hideg levegőt fújtak. Egy idő után az emberek észrevették, hogy ha megszárítják a hajukat egy hajszárítóval, akkor utána gyakran megbetegszenek, megfáznak, taknyosak lesznek, fájni kezd a torkuk, köhögnek, tüsszögnek, van akinek a haja is megfázik és kihullik, akad, aki teljesen megkopaszodik; ezért aztán egyre kevesebbet használták a hajszárítóikat, mindenfélét kitaláltak helyette: alaposan megtörölték törülközővel, megszárították a tűz mellett, odatatték a fejüket a radiátorra, kiültek a napra, ha éppen nyár volt, csak hajszárítót nem akart használni senki. Feltűnt ez a hajszárítóknak is és összegyűltek egy kupaktanácskozásra, hogy megvitassák, mi a teendő. Az öreg hajszárítók izgatottan vágtak egymás szavába, hogy "ez így nem mehet tovább!", "az emberek nem használnak minket!", "ki fognak dobni minket, munkanélküliek leszünk!", "tenni kell valamit!", "de mit?". Hát, ezt senki se tudta, mindenki csak hümmögöt, ö-zött meg á-zott, amikor arra került a sor, hogy valaki megmondja, mit csináljanak. Egyszer aztán megszólalt egy kis, fiatal hajszárító. Azt mondta:
- Az emberek azért nem használnak minket, mert megfáznak a hideg levegőtől amit rájuk fújunk. Szerintem meleg levegőt kell fújnunk. Én készítettem is egy szerkezetet, amivel meg tudom melegíteni a levegőt, amit kifújok!
Na ebből lett csak az igazi botrány! Az öreg hajszárítók elkezdtek kiabálni: "azt nem lehet!", "ki hallott már ilyet!", "a nagykönyvben ilyesmiről szó sincs", "mi mindig is hideget fújtunk és ez így van jól!". Egy idő után elcsitultak a kedélyek és úgy döntöttek, hogy mivel senkinek nincs semmi más ötlete, megengedik a fiatal hajszárítónak, hogy bemutassa a talalmányát. Felkerekedtek és kereste egy embert, aki vállalta, hogy megszárítja a haját vele. Nem volt könnyű dolguk, mindenki elszaladt előlük, akivel sikerült is beszélni, az talált valami kifogást: "Ó, én nem szoktam hajat mosni!", "Én szeretem, ha vizes a hajam, de azért köszönöm!", "Éppen most megyek a fodrászhoz kopaszra nyíratni magam!". Végül azért találtak egy embert, aki épp akkor jött ki a zuhany alól és hajlandó volt kipróbálni az újfajta hajszárítást. Ahogy a kis hajszárító elkezte fújni rá a finom meleg levegőt, egyből megtetszett neki a meleg levegős módszer, megdícsérte a fiatal hajszárítót és elrohant, hogy elmesélje mindenkinek, hogy milyen újdonsággal álltak elő a hajszárítók. A többi hajszárító vállára emelte a kis hajszárítót, megéljenezték és közfelkiáltással királyukká választották, Melegetfúvó Hajszárító néven. Ő mindenkit megtanított a meleglevegő-fújás titkára és azóta is a világot járja, hogy a mindenhova eljuttassa a jó hírt.

- Ezért aztán nem hiszem, hogy pont erre járna. - fejezte be Pom-Pom a történetet. Közben elállt az eső és Picur azt mondta:
- Nézd csak, ott van egy fodrászüzlet, épp most nyit ki és még nincs egy vendég se, hátha megengedik, hogy gyorsan megszárítsam a hajam, mielőtt elkésnék az iskolából.
Átszaladtak a téren, kölcsönkértek egy hajszárítót, ami jó meleget fújt rájuk és hamarosan már száraz hajjal szaladtak az iskola felé. Épp odaértek, amikor megszólalt a csengő. Pom-Pom leugrott az ajtó elé a korlátra, és elbúcsúzott Picurtól.
- Iskola után megvárhatlak?
- Persze!

Vége
 

Hát, ezzel a beszámolóval elkéstem, részben a múlt heti betegséget, részben a nemalvást okolom.

És akkor el is érkeztünk az egyik fontos közölnivalóhoz: Léna Zsófia alvókája elromlott. Gyakran felébred éjjel, van, hogy óránként, de arra is akad példa, hogy több órát ébren van. Sírdogál, kiabál, nyekereg, szeretne aludni, de nem tud. A fogát hibáztatjuk (valószínűleg jogosan) és reménykedünk szebb (vagyis pihentetőbb) időkben.

Kúszik. Bejárja a lakást és nagyon büszke és nagyon aktív és nagyon kíváncsi. Mindent megkóstol. Amúgy egész pontosan 6 hónaposan és két naposan kezdett úgy igazán haladni.

Eszik. Almát, sütőtököt, répát. Amikor először kapott, csak úgy repesett, remegett a kanálért, ilyen elszántságot és örömet nem láttam még étellel kapcsolatban. Örülünk!

Szeretgethető. Ha puszit adunk a homlokára, odafúrja a buksiját és kér még. Amikor ringatom, a nyakamba gödöríti magát és félálomban húzogatja a tenyerét a karomon, mintha simogatna. Ha jóllakott, hasra fordul az ágyon, leteszi a fejét és félmosollyal tűri (vagyis inkább elvárja), hogy simogassam a hátát. Mi pedig szívesen szeretgetjük!