..napló..

Beköszöntött az ősz, kinek óvoda, kinek egyetem -- van, akinek meg tücsökzene és gesztenyegyűjtés. Ha ősz, akkor őszi ruhatár, vagyis inkább ékszerkollekció. Csodáljátok, a gyerekek imádják, nekem pedig mindenem az olcsó népszerűség!

gyettya, buba, egéj, tyésze, pojá

Na, melyik mit jelent?

Voltunk alternatív városnéző túrán pár hétvégével ezelőtt. Kedves nagyszülők, ígérjük, valami kevésbé fárasztó karácsonyi ajándékot kaptok legközelebb! Ada mindenesetre azóta kérdezgeti, hogy mikor megyünk várostúrára legközelebb, ANYA, MIKOR?

Ott tartottam, hogy ovi, első pár nap. A rémes-sírós reggel után a következő kettő még sírós volt, aztán csak megszeppent, aztán pedig simán elköszönős, úgyhogy a kezdeti ijedtség és szorongás szép lassan oldódni látszott. Még mesze vagyunk a teljes beszokástól: ennek a legegyértelműbb jele, hogy Ada egyelőre nem hajlandó az oviban pisilni. Ezt muszáj lesz majd valahogy feloldani, de nem akarom siettetni, úgyhogy egyelőre kivárunk. Viszont, és ennek nagyon örülök, a kezdeti elutasítás után a gyerekekkel már egyre többet játszik és emlegeti is őket az ovi után, bár a felnőttekhez csak akkor szól, ha nagyon muszáj (ezt az óvónőtől tudom -- de őszintén szólva ez egyáltalán nem aggaszt).  

Kíváncsi vagyok, hogy egyhetes kihagyás után milyen lesz visszamenni jövő kedden (nátháskodás volt meg elutazunk). Drukkoljatok!

Bori verse.

Az óvoda már négy egész hete megy, de csak msot szántam rá magam, hogy írjak róla, ugyanis az elején azt gondoltam, hogy ebben a lekiállapotban inkább nem írok semmit, aztán meg a nyakamba szakadt az évkezdés, a szemináriumtartás és a konferencia.

Megjegyzés: valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel ilyen részletesen ez az egész, de sebaj: ezt most főleg magamnak írom, mert emlékezni akarok rá és _tudom_, hogy mindent elfelejtek.

De már itt vagyok. Az úgy kezdődött, hogy szeptember elsején elsétáltunk az óvodába Adával. Lencse otthon volt, mert Ani nagymama fel tudott jönni egy egész hétre, hogy Adával zökkenőmentesen élvezhessük a beszokós napokat (aminek következtében rengeteg mindent el tudtam intézni, ezúton is köszönöm, bár tudom, nem azért tette, hogy én megköszönjem, hanem stb. stb. stb. :). Első nap a 18 kicsiből kábé 8-10 az anyukájával jött, 3-4 szülő nélkül (ezek közül egy rettenetesen üvöltött végig, a többiek pedig jól elvoltak). Adusnak tetszett az ovi, nem matricáskodott rajtam, de azért sokat játszottunk együtt is. Reggelinél és ebédnél (ő kérte, hogy maradjunk ebédig) mi a partvonalról figyeltük a kicsiket -- és rendben is ment minden. Egyszer-kétszer ki is mentem telefonálni a délelőtt folyamán, semmi kiakadás. Másnap már fél 10 körül elhagytam a terepet (bevásárolni) és ebéd előtt jöttem vissza, 11-fél12 körül. A következő kép fogadott (kilopóztam az udvarra, hogy természetes közegükben figyeljem meg a kölyköket, egy bokor mögül) (vö. David Attenborough), tehát a következő kép fogadott: a gyerekem sehol, az udvar tele visongó ovisokkal. Mivel elég hamar rájöttem, hogy a többi macicsoportos sincsen sehol, nem csak az én Adám tűnt el, természetességet tettetve kisétáltam a bokor mögül és átvágtam az udvaron (na jó: a falhoz simulva ellopóztam a sövénnyel diszkréten elkerített hátsóudvarhoz), ahol egy alkalmas ágat magam elé húzva felmértem a terepet. Megtaláltam Adát, elveszetten álldogált a szaladgáló-álldogáló-sírdogáló-játszikáló kiscsoportosok közül, úgy tűnt, hogy épp mondani akar valamit, de senki nem figyel rá, azt pedig határozottan láttam, hogy mindjárt elsírja magát és hogy életében ilyen magányos még nem volt, erre a képre valószínűleg még nagyon sokáig emlékezni fogok, pedig nem akarok, de tudom, mégis így lesz. Kicsaptam az ágat és szóltam neki, hogy ott vagyok. Szaladt, ölelt, sírt. Aztán bementünk, ebéd. Pénteken már ebéd után mentem érte, de alig akart enni (mert előtte odaértem és persze meglátott és persze odajött), nagy sírás, nem akar bemenni, nem tud enni a sírástól, én aggódom, hazamegyünk. Hétfőn aztán igazi hétfő reggel volt: úgy kellett lefejteni rólam, sírva jöttem ki (vö. A lányom nélkül soha), aztán az ajtó előtt hallgattam, amint még percekig sírt (borzasztó volt, de éreztem, hogy ha most bemegyek érte, soha többet nem fogja a lábát betenni egy óvodába sem). Aztán elhallgatott, én felszárítottam a könnyeimet és hazamentem.

Hogy javult-e a helyzet azóta? Azt majd a következő bejegyzésben!

Jó éjt mindenkinek!

*Tárgyak körülöttünk*

autó, csijga - csillag, pá - párna, haja - haj

*Emberek*

szia, pá-pá, báci - bácsi, baba, anya, apa, ada, mama (utóbbit minden családtag nőneműnek, akitől akar valamit), gyógyi - györgyi :)

*Állatok*

egéj - egér, bá - bárány, vaú - kutya, szisza - cica, kukkojí - kukuríkú, kakas, kokka - kotkodács, tyúk, pítypíty - madár

*Cselekvések*

csüss - csüccs, tente - feküdni, aludni (tente pá - fekszem a párnán)

*nem - nem*

NEMNEM - nem, felejtsd el, ha fejre állsz, akkor sem

*Haspók*

nyamm-nyamm - étel, ba - barack, di - dinnye

*Időjárás*

esső - eső, esik, esernyő, szé - szél

és: tegnap mondta nekem, amikor felállt, hogy áfö, amit Ada előszeretettel használt 'vegyél fel' jelentésben :) jó volt megint hallani. Már csak a bindőt kéne megtanítani neki!

A Velencei-tónál jártunk, közinyaraláson. A szállás a szokásos Kerekes házba volt, de ezt inkább nem reklámozom: egyértelműen előnye, hogy megfelel egy ilyen kiterjedt társaságnak, mint a miénk, van medencéje és kis játszótere is, mégsem az igazi.

De jól éreztük magunkat: összesen tíz gyerek volt (meg sok felnőtt is persze) és jó volt nézni, hogyan válik a régi baráti társaságból kis családokból álló egység. Jól éreztük magunkat: már amikor nem kellett arra figyelnünk, hogy Lencsi milyen utat és módot talál arra, hogy veszélyesen megközelítse a vízzel teli medencét, tizenkét fokban. Ugyanis az idő szombatra sajnos elromlott. Adát szemlátomást nem zavarta az időváltozás, nagyon jól kijött Hankával (jellemző: Hanna kicsit idősebb nála, ő volt az első közis baba, míg Ada a második), úgyhogy ő sokszor el is tűnt a szemünk elől, mert éppen ördögöset meg szaladgálósat meg utánozósat kellett játszani.

2008 és 2010; a medence és az apuka ugyanaz (ami jól megkülönböztethető: az egyik másféléves arcán kétségbeesés, míg a másikén eufória látszik):

Az alagsorban vetítés folyt:

Vasárnapra kitisztult az idő:

Ada imádja a számítógépet piszkálni, szeret kattingatni az egérrel (jó lenne szoftvertesztelőnek, másodpercek alatt viszi a programokat olyan állapotba, amiben én még sose láttam), gépelni a billentyűzeten (szövegszerkesztő vagy az anyja csetablaka, vagy bármi más), képeket nézegetni a képnézegetővel vagy a webböngészővel. Legutóbb azt vettem észre, hogy a böngésző keresőmezőjébe írogat rövid szavakat, majd megnézi a google-találatokat és kattingat rájuk bőszen. Amikre rákeresett: ada, adaésléna, apa, anya, trixi(?!), néhány krikszkraksz is becsúszott. Észnél kell már lassan lenni :)

Ezt már nagyjából két hónapja akarom. Megírni.

Szóval egy nap Lyonból (emlékeztek még? ott nyaraltunk!) elvonatoztunk Avignonba. A 230 km-es távot mintegy.. na jó, nem jut eszembe, mennyi idő alatt, de elég hamar megtettük. Mert a tgv gyors. Az indulóhangulatot kicsit rontotta, hogy egyrészt sápogtam, hogy le fogjuk késni a vonatot, másrészt nyafogam és aggódtam, hogy hideg van és mindenki meg fog fázni, mert nem pakoltam elég pulóvert (értsd: én fogok dideregni, a gyerekeknek ugyanis mindig pakolok). (Mindenki más normálisan viselkedett, bár Drosziék kicsit kialvatlannak tűntek. Mi már edzettek vagyunk.) Aztán nem lett hideg. Sőt, a kardigános idő után nyári meleg lett: egy szál ruhában rohangálós. Hiába, Avignon az már Provansz!

A vonatállomásról bebuszoztunk a városba. Nekem nagyon tetszett, középkori régiesség, levendulaillat, szűk utcák, franciás stíl: mediterrán város, de tömeg nélkül. Sz. pedig "sajnálja, hogy a pápákról híres, pedig amúgy is jó helynek tűnik". (Én kérek elnézést.)

 Aztán beültünk egy kávézóba, ahol hosszas töprengés után egy kávét rendeltem. (érdekes: pontosan emlékszem, hogy hol, mikor és milyen kávét ittam -- mert már lehetett bármennyit, tekintve, hogy nem szoptattam) A család:

Aztán elindultunk a pápai palota felé, ami kívülről lenyűgöző és monumentális, belülről pedig... belülről óriási, csupasz termek hosszú sora. De azért igyekeztünk átadni magunkat a hangulatnak. Aztán elértünk a kijárathoz:

És felkaptattunk a dombra, ahol volt játszótér, kilátás, kacsák és quiche lorraine:

A dombról lefelé Lencsi elaludt, mi még sétálgattunk a városban, aztán elindultunk a vonatállomás felé és estére már otthon is voltunk.

Nekem ez a nap vált az egyik legjobb emlékké, nem tudom, miért, talán mert utazás az utazásban, talán mert egyszerűen csak jó volt együtt lenni aznap. Az egyik kedvenc képem:

 És Provanszba még visszamegyünk!

Utóirat: aki szeretné magát még inkább beleélni az autentikus avignoni hangulatba, hallgassa meg ezt az ismert gyerekdalt, garantálom, hogy néhány újrajátszás után hetekig, hónapokig nem fog kimenni a fejéből ez a kedves kis dallam. Mi legalábbis így jártunk.

Ada a nagyszülőknél kedd este óta! Nem mondanám, hogy elhalmoz a hívásokkal, de valószínűleg ki sem látszik a mulatságból. Holnap utánuk megyünk mi is és belevetjük magunkat az élvezetekbe (vagyis az alvásba). Az egygyerekes itthonlét nem teljesen úgy alakult, ahogy azt elképzeltem, ugyanis nem dolgoztam, nem írtam óravázlatokat, nem olvastam és csak egy abalkot mostam meg az ötből. Viszont leszakadt a redőny, betaknyult a Léna és keveset aludtam.

Nem baj, nyár van!

Hiányzol, Ada! Biztos most is valami ehhez hasonlót csinálsz (csak már nagyjából fél méterrel magasabb vagy):

Mit is mondhatnék? Kezdjük az elején: már tud egyedül lépegetni (a maximum eddig 20 lépés körül volt), de inkább megkeresi a legközelebbi felnőttujjat és határozottan magával ráncigálja a boldog (vagy vonakodó) sétapartnert. Ha igen érdekes dolog kerül a látómezejében (ld. kisállatkereskedés) , hajlandó egyedül is körbesétálni (közben boldogan sikkantgat, részben a látványnak, részben saját teljesítményének örülve). Szókincse limitált, lássuk a biztos alapokat:

pápá, tente, baba, apa, Ada, mama, vaú

pápa - párna

Tud oroszlánüvölteni, integetni, puszit dobni. Dobálásban egyébként is bajnok!

Nagyon huncut. A testvérviszály egyre gyakoribb, Lencsike beletanult az életbe: ha Ada olyasmivel játszik, ami neki kéne, odamegy hozzá, ráteszi a kezét a játékra és fájdalmasan sírni kezd -- mintha őt érte volna igazságtalaság. Igaz, ami igaz, sokszor valóban éri sérelem, de azért úgy látom, kezdi kihasználni a Kisebb pozícióját. Szerencsére nem verekszenek, bár a sikítás és a sírás ugyanolyan fájdalmas tud lenni. (Igen, jól értitek! Engem kell sajnálni! Valaki gondoljon az én szegény dobhártyámra is!) Mindenesetre: Ada már sokkal inkább tudomást vesz róla, mint mondjuk fél éve, próbálja bevonni a játékaiba, kérdezget róla, ha nincs ott, "emberszámba veszi".

Jól eszik, ezt nem is ragozom. Illusztráció: tegnap ebédre megevett egy tányér cukkínilevest és két töltött káposztát (a káposzta nélkül).

Ellenállhatatlan babanyelven gagyog. Olvasztó.

Göndör a haja. Nagyon szeret elmenni itthonról. Kalapmániás. Imád pakolni. Szereti a babákat, fekteti, ringatja, takargatja őket.

Nem tudom, hogy kell videót beilleszteni, pedig meg akartam mutatni, hogy mondta azt ma, hogy katica. Úgyhogy egy kép:

Meg még egy:

Ülünk Adával az étteremben, pizzát eszünk, Léna az anyját sétáltatja. Ada kérdez:

- Miért hozott a néni nekünk pizzát?

- Mert megrendeltük és akkor a pincér kihozza.

- Otthon a masnival kell megrendelni a pizzát.

- Milyen masnival?

- Hát rá kell kattintani a masnira és úgy kell megrendelni a számítógépen.

<Apának fogalma sincs miről beszél a kicsi lánya>

Később kiderül, hogy a netpincér.hu logója egy csokornyakkendő és az van ikonként a címe mellett és az anyja a böngésző könyvjelzői között csak az ikont tartotta meg, azaz arra kell kattintani a rendeléshez: Ada előtt nincs titok!

Ada egyre jobban olvas és szerintem ha összeszedné a bátorságát, néhány szót le is tudna írni (gépelni), mivel szóban simán kibetűz rövidebb szavakat. Sajnos most kell rádöbbennünk, hogy milyen nehéz lehet itt és most olvasni tanulni: szegény gyerekek betűzgetik a feliratokat és 90%, hogy angolul van, vagy halandzsa, vagy rövidítés. Meglepődtem viszont azon, hogy Adának láthatólag semmi problémát nem okozott a magyar kettősbetűk használata, egyszer megjegyezte, hogy s + z az sz és le van tudva. Nehéz egyébként megítélni, hogy hogyan is halad, mert ha egyszer már kiolvasott valamit, vagy valaki felolvasta neki, akkor azt megjegyzi, szóval a szóképes olvasást is hasznosítja erősen.

Léna halad a járással: 2 és nagyonsok közötti számú lépést hajlandó egyedül megtenni, hangulattól függően, de továbbra is preferálja a négykézlábazást és ha kapaszkodhat valakinek az ujjába. Ha jó passzban van és valaki csalogatja, akkor odasétál nagy boldogan, de a végén már szaladna és belezuhan az ölelő karokba nagy kacagva. A beszéd fronton is halad szépen, lámpa, labda, ilyesmik már felismerhetőek a "papapa" mögött. Érteni egyértelműen ért nagyon sok mindent, végrehajt kisebb feladatokat, odahoz, beletesz, kivesz, felvesz, eldob, stb. Egyre jobban alszik is, bár most meg van fázva és éberre köhögi magát elég sokszor.

Csokoládé, zürichi zebrán elejtett és azóta kétnaponta előcitált fagylalt, mézes-mustáros csirke, zürichi utcán elejtett és azóta időnként felemlegetett tortillachips, harcsagaluska kapormártással, újkrumpli, sajtok, cidre, bor, calvados, gyümölcspürék, kalbász, citromos tortácska, croissant sok-sok vajjal (bizonyos személyek minden nap többet elfogyasztottak reggelire), kávék sokasága, pain au chocolat, baguette, mazsolás csiga, nyalóka, quiche lorraine, croque monsieur.  

A lyoni piacról bővebben itt.

Ada, tortácska, vidámság:

Nagyobbik leánygyermekünk ezt a fontos kifejezést is elsajátította az úton, azóta is buzgón használja. A két legemlékezetesebb Chagall volt Zürichben és Nagyonrégi angyalos Lyonban.

Fraumünster, itt magyarul is:

Saint Jean Katedrális, Lyon (ami itt különösen lenyűgöző, az a rózsaablakok kora, akit érdekel, járjon utána!*):

* Na jó: az ablakok a 13. században készültek. Látszik, hogy nem voltak se törökök, se szőnyegbombázás, igaz? (Bár egy bizonyos középkorász szerint itt a felvilágosodás vitt mindent, amit esetleg nem kellett volna.)

A Zürichi tavon felszálltunk a menetrendszerinti hajóra és elmentünk egy másfél órás kis körútra. Ada kicsit kiakadt a hajókürtön és rémülten kérdezgette, hogy ugye nem szólal meg többet, Léna elaludt és békésen ringatózott, én kávéztam, na meg süttettük magunkat a gyönyörű időben és csodáltuk a tájat meg a fényűző vízparti házakat, télikerteket és víz fölé kinyúló zárt stégeket. És fényképeztünk... nagyon klassz volt.

Innen indultunk: 

 Az egyik délután sétáltunk a környéken (mármint András környékén), nagyon szép és nyugalmas volt. A telefonommal fotóztam. Zürichi hangulat:

Ja, és: voltunk a Gugliban. Sajnos (és nyilván) nem lehetett fotózni, de ami tetszett: 1) ittam két jó kávét, 2) a sok-sok telefonfülke (például a képen alant), 3) az ebédlőbe vezető csúszda, 4) a szintek közötti tűzoltópózna, 5) a tifanilámpás, bőrkarosszékes könyvtár, melyben lcd-tűz ropogott (lásd lent), 6) a dzsungelszoba, ahol Ada szivárványt simogatott, 7) a pihenőszoba az akváriumokkal és a masszázsfotelekkel, 8) a padlószőnyeg, mert Léna nyugodtan tapicskolhatott, 9) és hogy egyedül voltunk az egész épületben, ami így pünkösdvasárnap nem is tűnt munkahelynek. Képek a Gugliról a gugliról:

Zürichben három éjszakát töltöttünk. Sokat sétáltunk, valamint beavattuk a Kétkedőt, hogy nekünk ez igenis tökéletes program, jobbat nem is kívánhatnánk, süt a nap, érdekes a város, van finom csoki és gyönyörű a tó. Átértékeltük korábbi, múzeum-, galéria-, templom- és nevezetességcentrikus utazóénünket. 

Az óváros gyönyörű, rendezett, tiszta és harmonikus. És régi. Időnként megpihentünk. Ada pedig elfogyasztotta élete első nyalókáját. (Ez miért ilyen? Miért édes? A nyelvemmel kell? Mikor fogy el? Milyen színű? Miért ilyen színű? Miért kaptam meg? Miért adták az étteremben? Te is kaptál? Te miért nem kaptál? Csak én kaptam? Miért csak én kaptam? Nyalni kell? Milyen színű a nyelvem? Miért zöld a nyelvem? Miért festi meg a nyalóka? Ezt a nyelvemmel kell?) 

Elmentünk nyaralni, vagyis barátlátogatással egybekötött utazásra. Izgultunk, készültünk, aztán minden nagyon jól sikerült a KÉTHETES, négyemberes vakáción. Büszkék vagyunk, mintha valami nagy tettet vittünk volna végbe -- és igen, nekünk ez nagyjából akkor teljesítmény volt, mint mondjuk nyolcvan nap alatt megkerülni a földet.

A legjobban persze az utazástól féltünk: Budapest-Zürich majdnem 1000 km, azaz 12 óra, Zürich-Lyon pedig 430 km, elvileg 4-5 óra. Felszerelkeztünk elemózsiával, teával, nassal, hajóbőröndnyi játékkal és gyerekkönyvvel és (némi lelki tusa után) egy hordozható dvd-lejátszóval. Aztán elindultunk. A terv az volt, hogy szombaton, egy korai ebéd után indulunk, a gyerekek elalszanak az autóban, aztán időnként pihenünk, majd megyünk, végül az utolsó órák alatt is aludni fognak. 

Természetesen nem mentek ilyen egyszerűen a dolgok.

A kölyköknek ugyanis megvan az a tulajdonságuk, hogy nem akkor akarnak pihenni, pisilni, enni, inni, bekakilni, kiakadni, aludni, nézelődni, rohangálni, mesét hallgatni, amikor mi úgy gondoljuk. Nem részletezem, gondolja el mindenki maga, mindenesetre azt leszögezhetem: irtó nehéz ezer kilométert egyedül végigvezetni, irtó nehéz ezer kilométeren keresztül gyereket és férjet szórakoztatni és ellátni és persze irtó nehéz egy- és háromévesként ezer kilométert végigülni.

Na, az igazság az, hogy sokkal jobban ment, mint vártuk és egy-két mélypontot leszámítva nagyon jól vettük az akadályokat. Hurrá mi! A legnehezebb talán az volt, amikor a fancia autópályán kellett ácsorogni/lassúskodni másfél órát. Ja, és átestünk a tűzkeresztségen, mert mindkét gyereknek sikerült egy kicsit hánynia az úton. Nem, nem azok voltak a legszebb percek...  

Kiderült továbbá, hogy Lencsi nem nagy barátja az éjszakai utazásnak. Ugyan elalszik, amikor már nagyon fáradt, de ha felébred, akkor szinte lehetetlenség visszaaltatni (ebből volt a hányásig fajuló sírásroham), valamint megérkezéskor szinte biztosan felébred és az új környezetben nehezen alszik vissza. Ez a jövőre nézve tanulság nekünk: bár nem tervezünk a közeljövőben hasonlóan hosszú utat, az mindenesetre kiderült, hogy nappal kell menni.

Ada a betűk és a számok bűvöletében éldegél. Betűzd le, hogy kell leírni, hadd írjak én is, most leírom, hogy ADAÉSLÉNA, mennyi tizenhuszanc meg nyolc, felolvasom ezt a rendszámot, ide az van írva, hogy HÓ.

Ebből én sem jövök ki rosszul: az elmúlt hetekben, hónapokban kiderült, hogy én vagyok a legjobb betűző ÉS fejszámoló a családban. Persze lehet, hogy nem sokáig, de azért még lesz egy pár jó évem legalább!

Annyi minden történik és csak kapkodom a fejem, aztán pedig mindent elfelejtek, elkopnak az emlékek az aranyos mindennapos apróságokról, kimennek a fejemből a gyerekszájak, a vicces kérdések és a még viccesebb megállapítások. Na de. Lássuk.

Két hete Ada felszállt a Miskolc felé tartó vonatra és három éjszakát a nagyszüleinél töltött, nélkülünk, életében először. Nagyon jól érezte magát, előtte számolta a napokat, hogy mikor mehet már, péntek este pedig, amikor felhvítam, a következő párbeszéd zajlott:

Én: Adus, holnap reggel találkozunk, megyünk mi is a nagyiékhoz, már nagyon várom! Hurrá, hurrá!

A, sírós hangon: Jajj, neeeee, ne holnap reggel!

Én, kétségbeesve: Ó, kicsim, azt hitted, már ma megyünk? Nem tudtunk ma menni, apa dolgozik, csak holnap érkezünk.

A: Ne holnap gyertek! Gyertek a másik holnap! Hogy még kettőt kelljen aludni! Én még szeretnék itt maradni EGYEDÜL!

Aztán meggyőztem, hogy még maradunk pár napot, így nagy nehezen meg tudtam nyugtatni. Persze kicsit fájt, hogy nem ugrik az egekig a boldogságtól, hogy láthat minket, ráadásul ilyen hosszú távollét után, de azért leginkább csak nagyon örültem, hogy ennyire szeret a nagyszüleinél lenni. Szóval ez volt a nagy kaland. 

Aztán pedig szombaton leszakadt az ég és rengeteg jégeső esett, bár akkor még nem tudtuk, hogy ez csak a kezdet. Szerencsére azért volt, aki élvezte a katasztrófát, a betört tető, a jeges hideg és az elvert virágok ellenére:

Lencse egy hete nem szopik már.

Az alábbi videó azt mutatja be, hogy a babák nem "tehénfejős" szájmozgással szopnak, hanem vákumot képeznek a nyelvükkel. Ezért lehetséges, hogy a letapadt, vagy túlságosan rövid nyelvű bébiknek nem megy az anyatejezés.

video

Lencsi szombaton egyéves lett. Jól megünnepeltük, több részletben. 

És hogy milyen az Egyéves? Kedves. Mosolygós. Bújós. Mint kisbabának volt. Persze egyre jobban képes kifejezni a mérgét is, és van, hogy kész kis pukkancsként viselkedik, vöröslő arc, ökölbe szorított kezek, remegő test -- pláne ha nem az történik, amit nagyon szeretne. :) Még nem jár egyedül, de kézen fogva nagyon szívesen sétálgat, ha akad, aki bírja derékkal. Szeret hintázni, a homokban túrkálni és úgy egyáltalán: kimenni. Felfedező alkat: ha teheti, felmászik valahova, kinéz az ablakon, felkapaszkodik a székre, felcsimpaszkodik a járókára (Ada óvatossága után ez új élmény nekünk). Nagyon szereti a ceruzákat, ha ráteheti a kezét egyre, azonnal elkezdi húzogatni a papíron. A szókincse nem kifejezetten kiterjedt. Vaúvaú 'állat', baba 'baba, arc, ember', ha 'halló', nyammnyamm 'csodálatosat főztél, édesanyám'. A nővérére továbbra is félistenként tekint, MINDEN tetszik neki, amit csinál, bár arra is rájött, hogy nem kötelező mindig hagyni, hogy az történjen, amit Aduska akar (vö. pukkancs). Ha Ada nincs itthon, esetleg alszik, kicsit elveszett és mintha hiányérzete lenne, ha megjelenik, sikkantgat örömében. Jól eszik és rengeteget. Könnyen elalszik, de éjszaka még mindig többször ébred és nagyon korán kel reggel. (A télhez képest azért ez már istenes.) Öt darab foga van. Cukorgombóc kisebbik kislányom.  

Először azt vettem észre, hogy nagyon csendben van, ilyenkor vagy eszik valamit, vagy valami tiltott dolgot művel. Nem számítottam arra, hogy a kétlépcsős fellépő tetején talalálom, amint a komódon lévő babaszobát szedi éppen szét. Aztán másnap reggel a szokásos "valaki szedjen le!"-nyifogást hallottam és csodálkoztam, hogy miért, amikor már le tud térdelni... Felmászott a járóka oldalán, majd indulhatott lefelé, amiből az lett, hogy lábtámasztás nélkül csimpaszkodva találtam rá, lógott a szeren. Aztán a hálószobába rontott be Ada, hogy "Nézzétek, Léna hova mászott fel!" - valóban érdemes volt nézni, a kisszéken állt és az ablakon bámult kifelé!

Az történt, hogy Lencse kapott egy negyed kiskanál joghurtot a negatív allergiateszt után. Aznap éjszaka nagyon rosszul aludt, majd véres-nyákosat kakilt. Aztán múlt vasárnap evett némi rozskenyeret, aminek balga módon nem olvastam el az összetevős listáját, tekintve, hogy nem volt neki és feltételeztem, hogy nincs benne tej(por), mert abban a rozskenyérben sem volt, amit én vettem előző nap. (Pedig amúgy irtó óvatos vagyok, most ide valami zaftos káromkodás jönne.) Eredmény: hasonló szenvedés, nyákos kaki. Remek. Holnap vissza a gasztroenterológushoz.

Kicsit meg vagyok ijedve, mert L. nagyon evős kisgyerek, mindig kíváncsiskodik, földről csipeget (khm), éhenkórászkodik és kunyerál, nem tudom, hogy fogjuk a következő években (és akkor még optimista vagyok) elzárni a tejtartalmú kajáktól. Meg például a nővére ételeitől. Ha már egy negyed szelet tejtartalmú rozskenyér is ilyen fájdalmat okoz neki. Bleh.

Volt fúziós szülinapi zsúr - Erzsinek, Zsófinak, Vilmosnak és Adusnak. Ada nagyon izgult, a kedvenc lila ruháját vette fel és borzasztóan örült a gyerekeknek. Bözsivel klasszul eljátszottak.

Aztán családilag is megünnepeltük, volt túróruditorta és Réka jóvoltából pingvintorta is, így, ahogy Ada akarta, a három éves szülinapjára végülis három tortát kapott.